Megrázó, az emberi lelket mélyen megérintő dokumentumfilm ez, amely Sára Sándor második világháborús témájú munkáihoz hasonlóan úttörő - és részben tabudöntögető - alkotásnak minősíthető. Habár a híres emberekkel már korábban is készültek portréfilmek, ezek a háborús dokumentumfilmek tekinthetők az oral historyval való első kísérletezéseknek. Ráadásul itt éppen az is volt a lényeg, hogy a történelmet a kisemberek szemszögéből láttassák az alkotók, megszólalhassanak azok a "névtelen" emberek is, akik valójában a mindennapi történelmet formálják, de addig nem hallathatták a hangjukat. És tegyük hozzá: nem is feltétlenül hallathatták, mert sok dologról nem volt szabad beszélni a szocializmus idején. Ezt a helyzetet jól jellemzi az a tény is, hogy e dokumentumfilmet ugyan még 1982-ben kezdték forgatni, de csak 1986-ban kerülhetett a nézők elé.
Hirdetés
A filmben idős emberek mesélik el az első világháború alatt az olasz fronton szerzett élményeiket (de a vége felé már az őszirózsás forradalomra is kitekintenek), sőt, voltaképpen szociográfiát kapunk, hiszen néhányan elmesélik az 1945 utáni hányattatásaikat is (földelkobzás, nyugdíjcsökkentés), s pár személy esetében majdnem annyit tudunk meg a jelenkori élethelyzetükről, mint az évtizedekkel korábbiról. A rendezők nagy érdeme, hogy felismerték a dokumentálás szükségességét, és hogy mertek ezzel a témával foglalkozni. Gyakorlatilag a 19-20. század fordulójának utolsó szemtanúit sikerült kamera elé ültetni, és nagyon jó párhuzamot mondott az egyik bácsi, aki említette, hogy annak idején milyen furcsa volt a még élő 48-as honvédek visszaemlékezéseit hallgatni. Az 1980-as évek elején-közepén pedig már a film riportalanyai voltak azok, akik történelmi idők tanúi voltak, ezért is mondhatjuk azt, hogy hatalmas veszteség lett volna, ha nem készül el ez az alkotás.
Felkavaró volt látni, ahogyan néhány idős embert felzaklat a múlt felidézése, volt, aki sírva is fakadt (ebben a traumák mellett valószínűleg azok kibeszéletlensége, kibeszélhetetlensége is szerepet játszott). Még azt is el tudom képzelni, hogy volt, aki akkor beszélt életében először az általa átélt dolgokról. Nyilván mindenki a maga habitusa szerint viselkedett: volt, akit szinte csak pár perc erejéig lehetett látni a képkockákon, mások szívesem meséltek a történésekről. Volt, aki megpróbált tárgyilagos lenni (vagy annak látszani), mások hevesebben reagáltak, sőt, akár vitába is keveredtek az egykori katonatársakkal. A film egyik legmeghatóbb része a zárlat, amikor az egykori magyar katonák az olaszországi látogatásuk során összeölelkeznek az ottaniakkal, megtörténik a szimbolikus megbékélés. Amit kicsit hiányoltam ebből a dokumentumfilmből, az pont az, hogy keveset tudunk meg arról, milyen lelkiállapotban élték túl a katonák ezeket a vérzivataros éveket, hogyan tudtak a későbbiekben megküzdeni a traumáikkal, hogyan sikerült visszailleszkedniük a civil életbe. Az egyik bácsi persze pedzegette a dolgot, amikor olyanokat nyilatkozott, hogy ők nem tehettek semmiről, számukra teljesen ismeretlen embereket kellett megölniük, mert a feletteseik úgymond rákényszerítették őket arra, hogy harcoljanak. Bevallom, kicsit töredezettnek és "összecsapottnak" éreztem a filmet, szerintem jobb lett volna, ha esetleg egy sorozatot sikerült volna készíteniük az alkotóknak, és így több idő jutott volna a téma részletesebb kifejtésére. Én szívesen hallgattam volna tovább is az öregek beszámolóit, érdeme lett volna mélyinterjúkat készíteni a szereplőkkel. Persze valószínűleg erre nyílt lehetőség, és valahol azért tényleg örülhetünk, hogy legalább ennyit sikerült dokumentálni. Ugyanakkor viszont talán némi hiányérzet is keletkezhet a nézőben amiatt, hogy talán fontos kérdésekre nem kaptunk választ a riportalanyokról, bár nyilván azt sem tudhatjuk, hogy ezeket a kérdéseket nem tették-e fel az öregeknek, csak éppen ezek a mozzanatok már nem fértek bele a játékidőbe. Így végül is felemás érzésekkel álltam fel a film megnézése után, örülök, hogy elkészülhetett ez a mű, de sajnálom, hogy helyenként kevéssé ásott mélyre.
