Amikor Paul W.S. Anderson bejelentette, hogy ő rendezi az Alien vs. Predator filmet, a rajongók szíve egyszerre dobbant meg és fagyott jéggé. Két ikonikus szörny, két mítosz, két univerzum ütközése – mi baj lehet? Sajnos a válasz: nagyon sok minden. Az AVP ugyan kétségtelenül látványos, feszes és technikailag kompetens produkció, de lélektelen, steril és túlzottan biztonságos. Egy film, amely minden eszközzel próbál epikus lenni, de végül csak annyit mond: „itt egy csata, nézd, ahogy harcolnak, és ne kérdezz semmit.”
A történet – a maga egyszerűségében – akár működhetett is volna. A 2004-ben játszódó sztoriban egy tudóscsapat (élükön Alexa Woods – Sanaa Lathan) egy rejtélyes hőforrást fedez fel az Antarktisz alatt. A jégpáncél mélyén egy ősi piramis rejtőzik, amit a Weyland Industries szponzorálásával felfedezők próbálnak feltárni. Csakhogy a piramis valójában nem emberi eredetű: ez a Predátorok vadásztere, ahol ők időről időre szörnyű szertartást végeznek – az Alienek ellen harcolnak, hogy bizonyítsák erejüket.
Amikor a csapat megérkezik, természetesen mindkét lény elszabadul, és megkezdődik az, amit a cím ígér: a végső ragadozók küzdelme. Papíron ez zseniális. Egy ősi templom, két űrlényfaj, és középen az ember – a mindenkori túlélő. A baj csak az, hogy Anderson nem tudja kihasználni ezt az alapötletet. A film ritmusa steril és mesterkélt, a karakterek papírmasék, és bár a koncepcióban ott rejlik egy lovecrafti kozmikus rémület lehetősége, a rendezés minden pillanatban visszafogja a horror igazi mélységét.
Az AVP 12-es korhatár-besorolással készült – és ez meg is látszik. A franchise történetében először nem vér fröcsög, nem sikítanak áldozatok a sötétben, hanem steril, stúdiófényes akciójelenetek zajlanak, ahol a borzalom helyét a középszerű CGI és a gumiszerű latex maszkok veszik át.
Pedig a vizuális világ ígéretes. Az antarktiszi jégmezők ridegsége, a piramis mechanikus falai, a szimmetrikus, fémes díszletek mind-mind nagyszerűen építik a hangulatot. A set design valójában lenyűgöző, és Anderson láthatóan élvezte a részleteket – a mozgó falakat, a változó csarnokokat, a rituális szobrokat. De minden kompozíciót elront az, hogy a film nem mer igazán sötét lenni. Olyan, mintha a Halálhajó démonikus vizuális rémálmát kivették volna a rendező kezéből, és helyére tettek volna egy PG-13-as videójáték-átvezetőt.
A karakterek közül egyedül Alexa Woods kap némi súlyt, Sanaa Lathan korrektül hozza a túlélő nő archetípusát – egyfajta Ellen Ripley-utánzat, csak kevesebb karizmával és több didaktikus monológgal. Lance Henriksen visszatérése mint Charles Bishop Weyland kedves gesztus a rajongók felé, de funkciója inkább fan service, mint dramaturgiai szükségszerűség. A többi szereplő szinte névtelenül hullik el, mintha Anderson is csak díszletnek tekintené őket a két ikonikus szörnyháborúhoz.
A Predátorok ábrázolása különösen ellentmondásos. Itt nem a rejtőzködő vadászokat látjuk, mint az 1987-es klasszikusban, hanem becsületkódex szerint élő, már-már heroikus figurákat, akik a végén még szövetségre is lépnek az emberrel. Az Alienek pedig elveszítik azt az állatias, nyers félelmet, ami Ridley Scott és James Cameron filmjeit felejthetetlenné tette. Itt inkább videójáték-bossként viselkednek: gyorsak, zajosak, de semmi titokzatosság nincs bennük. A horror és a misztikum helyét átveszi a „cool faktor”, ami pár percig működik – utána viszont csak üres póz marad.
A film zenéje (Harald Kloser komponálásában) korrekt, de felejthető. A hangulatot sem a zene, sem a vágás nem tudja tartósan fokozni – hiába a gyors tempó, hiába az impozáns díszletek, a feszültség sosem lesz valódi. Anderson rendezése itt mintha elvesztette volna a korábbi filmjei zsigerekre ható erejét: a Halálhajó nyomasztó misztikuma és a Mortal Combat lendülete sehol sincs. Marad a steril, vállalható, de lelketlen, középutas megoldás. Mégis, az AVP valahogy még így is működik – de nem horrorfilmként, hanem vizuális mitológiaként. Egy olyan film, ami két legenda szimbólumait egymás mellé helyezi, és hagyja, hogy a néző szórakozzon a felszínen. A rajongók természetesen csalódottak voltak, de a film kultstátuszt így is elért – ha másért nem, hát azért, mert végre láthattuk együtt az Alient és a Predátort. És néha a puszta látvány, a mitológia érintése is elég ahhoz, hogy egy film fennmaradjon a popkultúrában.
akció | horror | kaland | sci-fi | thriller
Az antarktiszi jégtakaró alatt egy furcsa építményre találnak. A multimilliomos gyártulajdonos, Charles Bishop Weyland szakértői csapatával elindul a piramis felderítésére. A... több»
Szereplők: Lance Henriksen, Tommy Flanagan, Ewen Bremner, Colin Salmon, Sanaa Lathan
