Krumplishal

Seagal, amikor még tényleg veszélyesnek tűnt
A Nico az a film, ami ma már olyan, mint egy időkapszula: '80-as évek, olajos haj, kockás zakó, drogkartellek, és Steven Seagal, aki még nem egy mémet gyártó, lihegő kanapéharcos volt, hanem egy ténylegesen fenyegető, hideg tekintetű akciófigura. És ez baromi fontos, mert a film legnagyobb erőssége nem a sztori, hanem az, hogy Seagal itt még el tudja hitetni veled: ha ez az ember megfog, akkor te ott helyben összeomlasz, mint egy kerti szék. A történet amúgy a klasszikus rendőrös sablon: Nico Toscani (Seagal) volt CIA-s, most zsaru Chicagóban, és persze belekeveredik egy olyan ügybe, ami túl nagy, túl mocskos, túl politikai. Drog, korrupció, titkosszolgálati szál, meg a szokásos „a rendszer... több»

Ez már nem Jurassic Park, ez Jurassic Expressz
A Jurassic Park 3. az a film, ami úgy indul, mintha komolyan venné magát, aztán öt perc múlva már érzed, hogy itt nem lesz filozófia, nem lesz „az ember istent játszik”, meg nincs az a Spielberg-féle varázslat… itt az van, hogy a dinoszaurusz üldöz, te futsz, kész, csá. És ha így állsz hozzá, akkor még akár működhet is. Csak hát a Jurassic Park név azért ennél többet ígér. Sam Neill visszatérése Alan Grantként alapból jó húzás, mert ő tényleg az a karakter, akinek elhiszed, hogy ebbe a rémálomba bele lehet őszülni. A baj az, hogy a forgatókönyv kb. úgy bánik vele, mint egy bérelt sofőrrel: „Figyu Alan, kell egy szakértő, hogy legyen valaki, aki elmondja, hogy EZ ITT VESZÉLYES”. Köszi, Alan,... több»

Ugyanaz a recept, több harapással, kevesebb varázslattal
A Jurassic Park 2. az a tipikus folytatás, ami pontosan tudja, mitől működött az első rész… csak épp nem tudja újra megcsinálni ugyanazt a csodát. Mert a Jurassic Park nem csak dinoszauruszokról szólt, hanem arról az első sokkról, amikor az ember meglátja a lehetetlent, és leesik az álla. A második részben viszont már nincs „wow, dinoszaurusz!”, mert ezt már láttuk. Itt már a kérdés az, hogy hogyan lehet ezt fokozni. Spielberg válasza pedig az lett: legyen sötétebb, legyen veszélyesebb, legyen több halál, és legyen több káosz. És bár ez részben működik, a film közben elveszíti azt az elegáns varázst, ami az elsőt legendává tette. A sztori alapja amúgy jó: kiderül, hogy van egy második szig... több»

A film, ami megmutatta, hogy a csoda is tud harapni
A Jurassic Park nem egyszerűen egy film, hanem egy filmes korszakhatár. Az a mozi, ami után a világ azt mondta: „oké, innentől minden lehetséges a vásznon.” Spielberg itt nem csak dinoszauruszokat hozott vissza a kihalásból, hanem konkrétan feltalálta a modern blockbuster egyik legtökéletesebb formáját: csoda, feszültség, kaland, horror, tudományos para és gyerekkori ámulat egyetlen elegáns csomagban. És a legdurvább, hogy a film még ma is úgy működik, mintha tegnap forgatták volna. A sztori alapból zseniális egyszerűségű: egy milliárdos őrült (John Hammond) feltámasztja a dinoszauruszokat, csinál belőlük vidámparkot, majd meghív pár szakértőt, hogy mondják rá, hogy „igen, ez biztonságos”. ... több»

A pokol nem tűz, hanem ugyanaz a nap újra és újra
Az Idétlen időkig az a film, ami első ránézésre egy könnyed, aranyos vígjáték Bill Murray-vel, aztán szépen lassan rájössz, hogy ez valójában egy egészen durva lélektani horror… csak mormotával és hóeséssel tálalva. Mert ha belegondolsz, a sztori konkrétan arról szól, hogy egy cinikus, önző seggfej ragad egy időhurokban, és addig nem engedi el az univerzum, amíg ember nem lesz belőle. Ez nem romantikus komédia, ez egy spirituális pofon. Bill Murray Phil Connorsként tökéletesen hozza azt a karaktert, akit első tíz perc után legszívesebben tarkón vágnál egy lapáttal: beképzelt, lekezelő, és minden mondata olyan, mintha az egész világ csak statisztálna az ő személyes show-jában. És pont ezért ... több»