A Jurassic Park 3. az a film, ami úgy indul, mintha komolyan venné magát, aztán öt perc múlva már érzed, hogy itt nem lesz filozófia, nem lesz „az ember istent játszik”, meg nincs az a Spielberg-féle varázslat… itt az van, hogy a dinoszaurusz üldöz, te futsz, kész, csá. És ha így állsz hozzá, akkor még akár működhet is. Csak hát a Jurassic Park név azért ennél többet ígér.
Sam Neill visszatérése Alan Grantként alapból jó húzás, mert ő tényleg az a karakter, akinek elhiszed, hogy ebbe a rémálomba bele lehet őszülni. A baj az, hogy a forgatókönyv kb. úgy bánik vele, mint egy bérelt sofőrrel: „Figyu Alan, kell egy szakértő, hogy legyen valaki, aki elmondja, hogy EZ ITT VESZÉLYES”. Köszi, Alan, ezt mi is sejtettük, amikor megláttuk a 8 méteres húsevőt.
A sztori… hát az konkrétan egy B-kategóriás átverésre épül: egy házaspár ráveszi Grantet, hogy menjen velük a szigetre, mert „csak egy kis repülés”, aztán persze lezuhannak, és jön a túlélőtúra. Ez olyan, mintha valaki egy állatkert mellett lakna, és azt mondaná: „gyere már be, eskü, nem harap a tigris” – majd rád zárná a ketrecet.
A film tempója brutálisan gyors, néha már túl gyors. Itt nincs az a lassú feszültségépítés, mint az első részben, meg nincs a második rész sötét kalandhangulata sem. Ez inkább olyan, mintha valaki végigpörgetné a Jurassic Park videojátékot: egyik pálya jön a másik után, mindig új dínó, mindig új menekülés, aztán kész. És igen, van benne izgalom, de közben az egész olyan, mintha a film nem tudná, hogy miért létezik, csak azt, hogy „még egy részt le kell gyártani”.
Viszont: a dinoszauruszok. Na, ott vannak jó dolgok. A Spinosaurus például menő, fenyegető, és az a jelenet, amikor konkrétan úgy bánik a T-Rexszel, mint egy ropival… hát az a rajongóknál megosztó, de egy dolgot elért: érzed, hogy itt új főszörny van. A madárszerű raptorok is érdekesebbek lettek, okosabbak, agresszívebbek, és az egész raptor-vonal kap egy kis „ősi intelligencia” vibe-ot, ami kifejezetten jó ötlet.
A film legjobb része egyértelműen a madárház / aviárium szekvencia. Az tényleg para. Ott egy pillanatra megint felvillan valami abból a klasszikus Jurassic-hangulatból: ismeretlen terep, természet, ami nem kér engedélyt, és egy ragadozó, ami nem rohan rád rögtön, hanem figyel. De aztán jönnek a karakterek… és itt van a film egyik legnagyobb bűne.
William H. Macy alapból jó színész, de itt csak egy ideges apuka, aki folyamatosan pánikol, Téa Leoni pedig annyira idegesítőre van írva, hogy néha azt kívánod, hogy a dinoszauruszoknak legyen igazuk. Nincsenek igazi mellékszereplők, akik feldobnák a sztorit, mint a második részben Pete Postlethwaite vagy akár a vadászcsapat. Itt mindenki csak rohan és sikít, és kész.
És akkor beszéljünk arról, ami miatt ez a film konkrétan mém lett: „ALAN!” – a beszélő raptorálom. Az a jelenet olyan, mintha a film egy pillanatra átváltana Scary Movie-ba. Nem félelmetes, nem misztikus, csak… fura. Mintha a rendező hirtelen rájött volna, hogy „kell valami mélyebb”, aztán bedobott egy horrorálmot, ami kb. olyan, mint amikor rossz pizzát ettél este tízkor. A legnagyobb gond viszont az, hogy a film túl rövid, túl kapkodós, és nincs igazi csúcspontja. Egyszer csak vége lesz. Nincs nagy lezárás, nincs katarzis, nincs olyan emlékezetes finálé, amitől azt mondod: „na jó, ez megérte”. Inkább csak olyan, mintha egy hosszabb Jurassic Park epizódot néznél.
A Jurassic Park III nem egy katasztrófa, csak egy túl gyors, túl egyszerű, túl „ipari” folytatás. Van benne pár baromi jó jelenet, a Spinosaurus menő, az aviárium rész erős, Sam Neill pedig még mindig Alan Grant, ami automatikusan ad neki súlyt… de a filmnek nincs lelke. Ez már nem az a franchise, ami gondolkodtat, hanem ami csak annyit mond: „fuss, mert jön a dínó”.
Értékelés: 3/5 – szórakoztató rohanás, pár emlékezetes jelenettel, de ez már inkább Jurassic fast food, mint Jurassic Park.
