A pokol nem tűz, hanem ugyanaz a nap újra és újra

2026.02.06 05:53 Krumplishal Olvasottság: <100x

0

Az Idétlen időkig az a film, ami első ránézésre egy könnyed, aranyos vígjáték Bill Murray-vel, aztán szépen lassan rájössz, hogy ez valójában egy egészen durva lélektani horror… csak mormotával és hóeséssel tálalva. Mert ha belegondolsz, a sztori konkrétan arról szól, hogy egy cinikus, önző seggfej ragad egy időhurokban, és addig nem engedi el az univerzum, amíg ember nem lesz belőle. Ez nem romantikus komédia, ez egy spirituális pofon. Bill Murray Phil Connorsként tökéletesen hozza azt a karaktert, akit első tíz perc után legszívesebben tarkón vágnál egy lapáttal: beképzelt, lekezelő, és minden mondata olyan, mintha az egész világ csak statisztálna az ő személyes show-jában.

És pont ezért működik a film, mert amikor a sors elkezdi szopatni, az nézőként furcsán kielégítő. Eleinte röhögsz rajta, ahogy kihasználja a helyzetet, lop, csajozik, trollkodik, mert hát mi mást csinálna egy ilyen figura, ha nincs következmény? Csakhogy a film zseniálisan vált át a poénból létezési válságba, és mire észbe kapsz, már ott tartunk, hogy Phil konkrétan beleőrül a saját életébe. És itt van a film legnagyobb ereje: a humor mögött végig ott van az a nagyon emberi kérdés, hogy mi történik, ha minden nap ugyanaz, és nincs menekvés. A film úgy beszél depresszióról, kiégésről, önutálatról és értelmetlenségről, hogy közben egy pillanatra sem válik nyomasztóan didaktikussá.

Egyszerűen csak megmutatja, hogy a szabadság nem az, hogy azt csinálsz, amit akarsz, hanem az, hogy képes vagy változni. Andie MacDowell karaktere nem csak „a csaj” a sztoriban, hanem konkrétan az erkölcsi tükör: ő az, aki miatt Phil kénytelen szembenézni azzal, hogy nem lehet mindent manipulálni, nem lehet mindenkit átverni, és nem lehet szeretetet kicsalni úgy, mint egy olcsó trükköt. És a film ettől lesz több, mint vígjáték: mert a romantika nem cél, hanem jutalom, amit ki kell érdemelni. A mellékszereplők – a kisvárosi figurák, a részeg fazonok, a pletykás nénik, a mormotás ünnep teljes cirkusza – mind olyanok, mint egy élő díszlet, ami először irritáló, aztán egyre emberibb lesz. És a film nagyon okosan mutatja meg, hogy a világ nem változik meg körülötted, csak te változol meg benne. Punxsutawney ugyanaz a hely marad, csak Phil lesz más. És amikor eljutunk oda, hogy Phil már nem csajozni akar, nem lopni, nem menekülni, hanem segíteni, jobbá tenni a napot, megtanulni dolgokat, zenélni, törődni másokkal – na ott üt be igazán, hogy ez a film mennyire rafinált. Nem prédikál, nem mondja ki hangosan, mégis egyértelmű: a boldogság nem a különleges napban van, hanem abban, hogy mit kezdesz az unalmas ismétléssel. Az Idétlen időkig azért klasszikus, mert a poénjai ma is működnek, de közben van benne egy mély, keserédes bölcsesség, amit a legtöbb modern vígjáték meg se közelít. Ez a film úgy szórakoztat, hogy közben észrevétlenül helyrerakja az életedről alkotott képet. És mire vége van, rájössz: ez nem egy mormotás film. Ez egy film arról, hogy milyen nehéz normális embernek lenni. Értékelés: 5/5 – zseniális vígjáték, rejtett életleckével, Bill Murray egyik legjobb formájában.