Bűnösnek elég bűnös, élvezetnek nagyon nem nevezhető

2019.09.01 16:27 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

2

Mostanában több cápás filmmel találkozom akár a tv-adók/streaming szolgáltatók kínálatában, akár az otthoni filmgyűjteményemben keresve néznivalót. Megmondom őszintén, ezeket a darabokat sosem a magasröptű mondanivalójuk, a lenyűgöző színészi játék, vagy az agyonbonyolított történetvezetés miatt tekintem meg (s ezzel azt hiszem, nem vagyok egyedül), hanem, mert időnként jólesik olyan alkotásokat nézni, ahol nem kell gondolkodni, hanem van egy faék egyszerűségű sztori, irtózatosan bénán megcsinált CGI fenevadak, és ami a legfontosabb: szétszakadó testek és vérfürdő. Magyarán: bűnös élvezet a javából. És ugyan az igaz, hogy az ilyen cápás mozikból is ki lehet fogni (még ha csekély számban is) minőségi darabokat, de túlnyomó többségben ezek B, C…Zs-kategóriás alkotások, melyeknél egy valami tudja menteni a menthetőt: ha eléri azt a hatást, hogy elmondhassuk, „annyira rossz, hogy már jó”. Vannak, amelyeknek ez sikerül (lásd Sharknado) és van, amelyeknek nem. A Cápatámadás Malibun az utóbbiak táborát erősíti.

A történet szerint a közkedvelt kaliforniai strand partjaihoz közel földrengés történik, amelynek nemcsak egy rövid időn belül bekövetkező cunami lesz az eredménye, hanem az is, hogy a tenger mélyéről egy csapat bizarr kinézetű koboldcápa kerül elő. Ráadásként ezeknek a halaknak óriási az étvágyuk, illetve a vadászösztönük is remekül funkcionál. És mi lesz a cápák dolga? Naná, hogy a fürdőzők felé veszik az irányt, hiszen ez számukra a terülj, terülj, asztalkám. Ám még mielőtt bekövetkezne a katasztrófa, megismerhetjük hőseinket: egy négy fős vízimentő brigádot, egy szőke csajt, az egyik vízimentő csaj vőlegényét, valamint további négy embert egy strandhoz közeli építkezésről. Mindeközben a cápák úton vannak Malibu felé, itt-ott megesznek néhány embert, emellett a cunami is érkezik, úgyhogy a partot evakuálják, de az előbb megismert vízimentők a menekülés helyett inkább a fából készült megfigyelő állomásukban húzzák meg magukat. A szökőár jön, mindent elsodor, a fakunyhó mégis áll, és persze, hogy növeljék a feszültséget, a koboldcápák is támadásba lendülnek. És, hogy ezek után mégis honnan érkezik a segítség? Hát persze, hogy a fentebb említett építő csapattól (hogy picit árnyalják a karaktereket, kiderül, hogy az építésvezető és az egyik vízimentős csaj egy párt alkotnak, s a férfinak egyszerűen muszáj tudnia, hogy volt szerelme életben van-e vagy sem). Némi viszontagság árán, de a mentőakció sikeres lesz (azért ezek az álnok ragadozók csak felzabálnak néhány szereplőt), de a mentőcsónakból kifogy az üzemanyag, a sodrás pedig épp az átépítés alatt álló épület felé viszi a túlélőket. Mivel ezek a cápák még mindig vadásznak rájuk, a szereplőknek muszáj lesz szembeszállni velük, azaz kezdetét veszi a végső összecsapás ember és koboldcápa között.

Ahogy fentebb említettem, a Cápatámadás Malibun sok hasonszőrű társával egyetemben nyíltan vállalja, hogy rossz film, de mégis különbséget lehet tenni két ilyen alkotás között aszerint, hogy szimplán bűnrossz, vagy olyan rossz, hogy már jó. Ez a film ugyan tényleg minden elemében gagyi, de egy percre sem válik szórakoztatóvá, s talán ez a legnagyobb hibája. Azt még úgy, ahogy el lehet nézni, hogy cápák kivitelezése iszonyatosan béna (és ezen még a víz alatti homály sem segít), az emberi karakterek rendkívül sematikusak (személyes kedvencem a folyton nyivákoló szőke csajszi), és igen, ahogy a szinopszisban is jeleztem, az a fából készült bodega érdemi sérülés nélkül képes kiállni egy cunami pusztítását (igaz, ha a természet törvényei érvényesülnek, akkor ebből nem egy szűk másfél órás agymenés lesz, hanem egy harminc perces rövidfilm). De ez a film még ezekre a „megszokott hülyeségekre” is képes rádobni egy lapáttal, ezek közül pedig hármat érdemes kiemelni. Az egyik, hogy a szereplők láncfűrésszel küzdenek meg a cápákkal. Még jó, hogy ezek az eszközök nem lettek zárlatosak víz alatt… A másik, hogy négyszer is láthatunk egy riporter hölgyet, aki beszámol a katasztrófa okozta helyzetről, de mindez egyáltalán nem lendíti előre a cselekményt, másrészt amiről beszél, s amit a kép mutat, azok teljesen ellentmondanak egymásnak (az a hatalmas pusztulás vizuálisan néhány kicsavart fát és egy ledöntött STOP-táblát jelent). Ez persze valahol egy jópofa poén is lehetne, de nem ebben a filmben. És természetesen a végére is hagynak nekünk egy eléggé megmosolyogtató jelenetsort: csapatunk a semmiből csapdát állít az utolsó cápának, hogy aztán baltával, láncfűrésszel és egyéb ad hoc fegyverekkel essenek neki (ettől a váratlan szituációtól az állat annyira megilletődött, hogy semmi ellenállást nem tanúsított). Azt pedig csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy a tv-adók az utolsó kilenc percet lazán kihagyták, emiatt szentül azt hittem, hogy ennek az agymenésnek még értelmes befejezése sincs (öröm az ürömben, hogy ezzel azért mégiscsak rendelkezik ez a „gyöngyszem”).

Én olyan filmnéző vagyok, aki alkalomadtán vevő a trash-re is, de ez a film csak bűnös, de nem élvezetes. Egyetlen érdeme – ha ilyet egyáltalán említhetünk–, hogy a film szereplői olyan hatékonyan használták a láncfűrészt, hogy négy évvel később egy másik cápás csoda, a Sharknado is alkalmazta, mi több, egy ikonikus jelenetet is eredményezett. A Cápatámadás Malibun viszont csak annyit ért el nálam, hogy feltegyem ezt a kérdést a befejezés után: „ezt így miért kellett?”