Azok az igazán jó filmek, ahol erős érzelmek szabadulnak fel a nézőben. Nálam ennek a filmnek a nézése közben olyan gyilkos düh fogott el, hogy némelyik mellékszereplőt legszívesebben kirángattam volna a monitoron keresztül. Ettől igazán jó a film. Hogy elfeledkezel arról; filmet nézel.
Egy teljesen hétköznapi, bentlakásos magániskola mindennapjaiba pillanthatunk bele a frissen felvett angoltanár Rahul (Shahid Kapoor) szemén keresztül. A gyerekek itt is ugyanolyanok, mint bárhol a világon, hasonló örömökkel, bánatokkal, barátsággal, szerelemmel, gondokkal körbevéve. Mégis, ez az iskola más. Olyasmit kell felmutatnia, amit az igazgató nem képes megtenni, de helyette megteszi maga az iskola. Erőt mutat.
Az igazgató szerepében Nana Patekar valami nagyon drámai alakítást nyújtott, láttam már jó néhány filmjét, tudom, hogy nagyon jó színész, a kettősséget ő tudja a leginkább ábrázolni. Mármint, hogy nem bírod eldönteni, jó-e, vagy rossz a karakter, akit játszik.
És persze a film mondanivalója se piskóta. Már a 3 idiots is erősen fogalmazott az egyetemek öngyilkosságba hajszoló követelményeiről, de ez egy 8 osztályos iskola. Kicsik-nagyok vegyesen. És ők még gyerekek. A világ elüzletiesedése (fránya nehéz szó!) pedig már bekopogtatott az iskolák zárt kapuján is. Amikor meghallottam a reality-show szót, meg azt, amit képvisel, bennem rekedt a levegő. És amin átmentek a gyerekek, akkor kezdett igazán forrni bennem a düh.
Egyetlen olyan jelenet volt, amin könnyekig meghatódtam, amikor Rahul kiskutyák segítségével mutatja meg a gyerekeknek, hogy valaki attól még érdemes a barátságra, hogy csúf anyajegy torzítja el az arcát. Azon majdnem elbőgtem magam.
