Vajon megérett ez a film arra, hogy újrafeldolgozzák?

2023.03.03 20:52 Kóborló Olvasottság: <100x

2

A napokban volt szerencsém valamelyik filmes portálon olvasni egy érdekes cikket Wes Craven (1939–2015) rendezőről és a filmjeiről. Ott olvastam, hogy jelen filmjét már kétszer is majdhogynem újrafeldolgozták. Az első ilyen alkalom még akkor történt, amikor Mr. Craven élt, ráadásul épp ő dolgozott azon, hogy a filmje tévésorozat formájában szülessen újjá, de ez végül dugába dőlt a halálakor. Majd öt évvel később újra felreppentek olyan hírek, hogy nem is tévésorozat formájában, hanem egész estés filmként kap új külsőt a Rémségek háza, ergo remake-elik. Ez még nem is lett volna akkora hír, hisz tudjuk, hogy az amerikai filmipar már jó ideje ötlethiányban szenved, és emiatt közkedvelten fordulnak az újrafeldolgozások felé. Ebben a hírben számomra csak az volt az érdekes, hogy nem is akármilyen rendezővel képzelték el a film remake-jét, ugyanis maga Jordan Peele nyilatkozta, hogy kész lenne filmre vinni Wes Craven korábbi filmjét. Eme hír hallatán döntöttem úgy, hogy jó pár évvel az első megtekintése után újra előveszem eme alkotást, és megpróbálom úgy nézni, hogy mit is láthatott Jordan Peele ebben a filmben, hogy bejelentkezett a remake elkészítésére.

Kezdésként szeretném leszögezni, hogy kimondottan tisztelem Wes Craven (1939–2015) munkásságát, hisz úgy gondolom én is, hogy rengeteg mindent tett le a horror képzeletbeli vérvörös oltárára, de vannak filmjei, amik annyira nem nyerték el a tetszésemet, és ezek közé tartozott jelen filmje is (vagyis anno első megtekintésekor, minden bizonnyal).

Véleményemet a film műfaji besorolásával kezdeném, ugyanis igencsak sokrétegű e téren, hisz mind horror, mind misztikus thriller, de még komédiai elemeket is tartalmaz. Nos, valóban megtalálható benne a horror, avagy a misztikus thrillerek jellemvonásai, de a komédia elemei sokkal inkább a szatírákhoz tartoznak, ergo egyáltalán nem fogunk majd jóízűeket nevetgélni rajta. Én inkább azt mondanám ezzel kapcsolatban, hogy egyes jeleneteit már annyira kifordították önmagukból, hogy ez ad egyszer-kétszer lehetőséget a nézőének arra, hogy megmosolyogja a látottakat, de ettől még nem fogjuk a hasunkat fogni a nevetéstől. A film további műfaji besorolásai, ha nem is állják meg maximálisan a helyüket – nem tartozik tisztán sem a horror (hisz közel sem annyira brutális, mint amennyire lehetett volna), sem pedig a misztikus thriller (merthogy aránylag gyorsan elveszik a misztikus atmoszféra) táborában –, de kétségtelen tény, hogy magán hordozza eme műfajok stíluselemeit.

Mindenképp dicsérném a film történetvezetését, ugyanis sokszor képes volt magával ragadni a története, ugyanis van egy sodrása mindennek. A film hangulata is kimondottan érdekesre sikeredett, ugyanis a legtöbbször igencsak komor és sötét atmoszférája van. Leginkább lüktető a film történetvezetése, és ezt elsősorban két színésznek köszönhetjük, méghozzá Wendy Robie-nak, és Everett McGillnek. Eme színészek őrülete az, ami mindvégig ráragad a történetre, és emiatt válik lüktetővé mindez, ugyanis soha nem tudhatjuk, hogy a következő képkockában csak egy kissé lesznek közveszélyesek, avagy a totális őrület lesz a dominánsabb. Sajnos a további szereplők viszont nemigazán tudták felvenni a versenyt a fentebb említett két színésszel, így az ők alakításaik kissé harmatosabbra sikeredtek.

Maga a film története kimondottan sok mondanivalót tartalmaz, egyfajta társadalomkritika is fellelhető benne, és persze sok szatíra. Újbóli megtekintése során azt hiszem, kezdem érteni, hogy mit is látott Jordan Peele a filmben, de mindenképp kíváncsi lennék az ő látásmódjára, ha egyszer mégis elkészülne a film újrafeldolgozása.

Mindent egybevéve nem hiszem, hogy a legrosszabb Wes Craven (1939–2015) film, de messze nem is tartozik a jobb filmjei közé, én inkább érdekesnek nevezném, ami három csillagra mindenképp érdemes.