Nem mi voltunk a legalján.

2026.06.23 22:23 Ahoj poplacsek Olvasottság: <100x

0

Hú, hát nagyon erős, hogy ha belegondoltok, a huszadik században több volt az elfuserált diktatúra, mint a demokratikus rendszerek. Dél-Amerika ezen belül is kemény hely volt, ott talán nem is volt szabad rendszer akkoriban sehol.

Brazíliában járunk az 1970-es években, ahol katonai diktatúra van. Nem ilyen tinglitangli NER, hanem rendes kifejlett fajta, ahol elviszik az embert, mint a Rákosi rendszerben. Egy marhanagy felső középosztálybeli családot látunk, akik nagy baráti és családi életet élnek Rio de Janeiro Copacabana melletti részén, folyton tömegnyomor és összejövetel van náluk, a nagyszámú gyerek jobbára saját magát neveli. Apu építész, az ő munkájából élnek, ugyanő korábban országgyűlési képviselő volt.

Apu korábbi országgyűlési képviselősége hozza a bajt a családra, mert szocialista frakcióban volt, a katonai diktatúra meg ezt annyira nem lájkolta, ráadásul apu valami illegális politikai susmusban is részt vett. Apu ezért egy napon elvesztette szabad ember jellegét. Ahogy ez lenni szokott, először csak egy délutánra, majd pár napra, végül sok évre.

A számtalan díjat nyert film alapjául szolgáló könyvet az egyik gyerek írta. Persze a sok-sok díj a témaválasztásnak szól, de azért amúgy is teljesen korrekt és nézhető az egész, a hosszú játékidő ellenére is. A sztori pedig ma is tud aktuális üzeneteket közvetíteni felénk, például felmerül, hogy a diktatúrát követő redemokratizálás során mennyire szabad sok energiát szánni a múlt elszámoltatására. Nem akkora spoiler, hogy a főszereplőnő álláspontja az, hogy nagyon.

Kész agyrém, hogy mennyi ember életét vágta haza csak az elmúlt száz évben diktatúra. Mire fel? Nagyon észnél kell lennünk, muszáj megbecsülni a szabadságunkat és vigyázni rá. Ezt üzeni nekünk 2026-ban ez a történet.