Talán az öregedés az, amivel a legnehezebben fogok tudni szembenézni. Eleve van valami méltatlan abban, hogy egy életen át építgetjük magunkat, aztán a testünk elkezdi módszeresen lebontani az egészet. A végén még ott vagyunk, csak egyre kevesebb dologba van beleszólásunk. Az élet ebben a tekintetben egy rohadék, hiszen a távozás előtt még felszámít néhány év kiszolgáltatottságot.
Hirdetés
A 'The Rule of Jenny Pen' ehhez az időszakhoz nyúl. Egy idősotthon, különböző múltak, megmaradt hiúságok, elhasznált testek és emberek, akik az utolsó éveikben is abból dolgoznak, amivé korábban váltak. Van, aki a tekintélyébe kapaszkodik, más a maradék méltóságába, meg olyan is, aki attól érzi magát valakinek, hogy másokat alázhat. Attól, hogy megöregszünk, sajnos még nem leszünk bölcsek, néha csak több időnk volt tökéletesíteni, hogyan legyünk seggfejek.
Értem, miről akar beszélni ez a film. Az önmagunkkal való elszámolásról, a demenciáról, a magányról, az elhagyatottságról, a kontroll elvesztéséről. Értem a szimbólumokat, a metaforákat, a címadó bábu szerepét is. Csakhogy attól, hogy megfejtettem a filmet, még nem kerültem a hatása alá. Egy idő után már úgy éreztem, az alkotók ugyanazt a gondolatot magyarázzák újra, hátha közben én is elfelejtettem. Pedig ez a történet lehetett volna igazán mocskos, kegyetlen és fekete humorú. Olyan, amin az ember felröhög, aztán rögtön szégyelli is magát érte. Ehhez viszont bátorság kellett volna. A forgatókönyv részéről, hogy mélyebbre menjen, a rendező részéről, hogy következetesen végigvigye a kellemetlenséget, a zeneszerző részéről, hogy a kényelmetlenségünkhöz is hozzá merjen tenni valamit. Nekem mindhárom beszarinak érződött, mintha az alkotók időnként megijedtek volna attól, milyen filmet is kezdtek el csinálni.
Geoffrey Rush és John Lithgow közben olyan elszántsággal dolgozik, hogy az ember szinte sajnálja őket. Ott van két remek színész, egy hálás alaphelyzet, egy egész intézményre való elfojtás, és a film ebből újabb meg újabb megalázási kört szervez. Egy idő után már nem a következő jelenettől féltem, hanem attól, hogy még háromszor megnézzük. A szereplők közötti kapcsolatok sincsenek eléggé kibontva. Kapunk jelzéseket arról, kik voltak ezek az emberek, de alig jutunk közel hozzájuk, pedig éppen az lenne érdekes, hogyan fér bele egy egész élet ebbe a néhány utolsó évbe, milyen régi döntések, kudarcok és önámítások maradnak velük a szobában. A filmnek minderre feltűnően kevés ideje van ahhoz képest, mennyi ideig tart.
És Jenny Pen is többet érdemelt volna. Ha már ez a nyomorult bábu egy nyomorult lelkű ember hatalmának jelképe, akkor annak súlyt, saját rítust, fokozatosan felépített mítoszt kellett volna adni, hogy érezhető legyen, hogyan válik egy nevetséges tárgy mások rettegésének középpontjává. Ebben ott lett volna az igazán undorító lehetőség, amikor már mindenki tudja, mennyire szánalmas az egész, mégis engedelmeskedik.
Rövidfilmként ez működhetett volna, tömören, bátran, mélyre vágva. Egész estés formában viszont az ismétlések felőrlik azt is, ami kezdetben nyugtalanító volt. És bár az öregedéstől továbbra is rettegek, a film végére már azt vártam, hogy legalább a stáblistáig eljussak, mielőtt engem is felvesznek az intézménybe. A Jenny Pen számomra az elpazarolt lehetőségek filmje. A színészekben volt élet, a témában volt halál, a kettő között az alkotói bátorság hunyt el.
72 The Rule of Jenny Pen (2025)
Egy idősek otthonába zárva és agyvérzéssel küzdő testében rekedve egy volt bírónak meg kell állítania egy pszichopatát, aki egy gyermekbábut használ arra, hogy halálos... több»
Szereplők: Geoffrey Rush, John Lithgow, Nathaniel Lees, Nikki MacDonnell, Maaka Pohatu
