A túlzás mint stílus – miért érthetjük félre a Lizzie Borden-sorozatot?
Hirdetés
A Monster: The Lizzie Borden Story nem bánik kesztyűs kézzel sem a történelemmel, sem a nézővel. Véres, erotikus, groteszk, helyenként harsány, és szemmel láthatóan nem különösebben érdekli, hogy minden pillanatában megfeleljen egy történelmi rekonstrukció szabályainak. Éppen ezért könnyű támadni. De talán érdemes feltenni egy másik kérdést is: mi van akkor, ha mindez nem a sorozat hibája, hanem maga a koncepció?
A Lizzie Borden-ügy különösen alkalmas erre a játékra. Adott egy több mint százéves gyilkossági történet, egy felmentett vádlott és egy olyan rejtély, amelynek legfontosabb kérdésére ma sincs bizonyított válasz. Erre az alapra azóta generációk építették rá a saját Lizzie Borden-képüket. A történelmi személyből idővel kulturális figura lett. Ezen a ponton pedig szerintem érdemes különválasztani a dokumentumfilmet és a fikciót.
Egy játékfilm vagy drámasorozat nem jegyzetekkel ellátott történelmi tanulmány. Természetesen lehet vizsgálni, mennyire hű a forrásaihoz, de önmagában attól, hogy egy kapcsolat, motiváció vagy jelenet nem bizonyítható történelmileg, még nem válik rosszá. A fikció egyik alapvető eszköze éppen az, hogy belépjen azokba a terekbe, amelyeket a tények üresen hagytak. Sőt, ha egy alkotás minden pillanatban megpróbálná jelezni a nézőnek, hogy meddig tart a dokumentálható valóság és honnantól kezdődik az írói fantázia, azzal éppen a saját illúzióját rombolná le. A néző nem lábjegyzeteket akar olvasni egy jelenet közben, hanem belépni egy világba.
A Lizzie Borden Story pedig nagyon határozottan létrehozza ezt a világot. Nem visszafogott – és nem is akar az lenni. A sorozat egyik legfeltűnőbb tulajdonsága a mértéktelensége. Felerősíti a szexualitást, az erőszakot, a groteszket, a fekete humort és a vizuális extravaganciát. Bizonyos jelenetei szándékosan kényelmetlenek, mások már-már abszurdak. Hagyományos filmes mércével erre könnyű azt mondani: túl sok. Csakhogy éppen ebből a „túl sokból” születik meg a sorozat saját stílusa. Ha mindezt visszavennénk, könnyen egy újabb igényesen fényképezett, szépen kosztümözött történelmi bűnügyi drámát kapnánk. Valószínűleg elegánsabbat. Talán pontosabbat is. De nem biztos, hogy emlékezetesebbet.
A Lizzie Borden ehelyett vállalja annak kockázatát, hogy megosztó legyen. Saját vizuális és érzelmi nyelvet épít, amelyet néhány jelenet után fel lehet ismerni. Ebben a világban a túlzás nem feltétlenül dramaturgiai baleset, hanem forma. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden túlzás automatikusan jó. A provokáció lehet öncélú, a sokkolás kifáradhat, és a stílus sem helyettesíti a történetvezetést. Ezek legitim kritikai szempontok. De más dolog azt mondani, hogy egy eszközt nem mindenhol használ jól a sorozat, és megint más azt, hogy maga az eszköz hibás.
Egy sorozat ma már nem ér véget a képernyőn
Van azonban a produkciónak egy másik rétege is, amelyet a hagyományos filmkritika talán hajlamos alulértékelni. 2026-ban egy streamingprodukció nem kizárólag a Netflix képernyőjén létezik. Tovább él TikTokon, Instagram Reelsen, YouTube-on, mémekben, reaction videókban, kommentfolyamokban és vitákban. A közönség kivágja, újravágja, idézi és új kontextusba helyezi a jeleneteket. A film vagy sorozat egy része leválik az eredeti műről, és önálló kulturális objektummá válik. Ehhez azonban szükség van valamire, amit érdemes kivágni.
Egy finoman megkomponált, visszafogott párbeszéd lehet nagyszerű filmművészet, de nem feltétlenül lesz belőle tizenöt másodperces TikTok-videó, mém vagy több milliószor újrajátszott jelenet. Egy bizarr, erotikus, brutális vagy vizuálisan meghökkentő pillanatnak erre sokkal nagyobb az esélye. A Lizzie Borden Story pedig tele van ilyen pillanatokkal. Innen nézve a túlhúzás már nem pusztán esztétikai döntés. A mai médiakörnyezethez alkalmazkodó kommunikációs eszköz is lehet. Olyan jelenetek születnek, amelyek képesek kiszakadni az epizódból, önálló életet kezdeni és visszavezetni a közönséget az eredeti sorozathoz. Még a felháborodás is része lehet ennek a mechanizmusnak. A „zseniális volt” és a „mi a fenét néztem?” között marketingszempontból kisebb lehet a különbség, mint elsőre gondolnánk. Mindkettő beszélgetést generál. A közöny viszont nem.
A kritikai és a közönségsiker már nem feltétlenül ugyanazt méri
Ez magyarázhatja azt a látszólagos ellentmondást is, amikor egy produkció kritikai fogadtatása jóval hűvösebb, mint amekkora figyelmet a közönségtől kap. A hagyományos kritika elsősorban azt vizsgálja, hogyan működik az alkotás önmagában: milyen a forgatókönyv, a rendezés, a ritmus, a karakterépítés, a színészi játék, illetve történelmi témánál akár azt is, hogyan viszonyul a tényekhez.
A streamingplatform számára azonban létezik egy másik kérdés is: akarják-e nézni, és beszélnek-e róla? Ez nem teszi értelmetlenné a filmkritikát. Ellenkezőleg: továbbra is szükség van rá. De talán érdemes bővíteni azt a szempontrendszert, amellyel az ilyen produkciókat vizsgáljuk. Mert a kortárs sorozat már nem feltétlenül csak történetet mesél. Képeket, karaktereket, mondatokat és pillanatokat gyárt egy olyan médiatér számára, amelyben ezek az eredeti műtől függetlenül is tovább élhetnek.
Hibátlan vagy emlékezetes?
A Monster: The Lizzie Borden Story természetesen nem válik automatikusan mesterművé attól, hogy megosztó. A ritmusával, dramaturgiájával vagy egyes provokációival kapcsolatban lehetnek jogos kifogások. És aki történelmileg hiteles feldolgozást keres, valószínűleg egészen más Lizzie Bordent szeretne látni. De talán nem is ezt a sorozatot kellene arra használni. Ez a produkció nem rekonstruálni akar egy lezárt történetet, hanem új mítoszt épít egy olyan ügyből, amelynek éppen az a különlegessége, hogy soha nem kaptunk rá megnyugtató választ. Ehhez pedig megtalálta a saját nyelvét: szép, sötét, erotikus, groteszk és időnként szándékosan mértéktelen. Lehet szeretni vagy utálni, de nehéz összekeverni valamelyik másik kosztümös krimivel. És talán ez a legérdekesebb tanulsága az egésznek. A streaming és a social media korában nem biztos, hogy az a legsikeresebb kulturális termék, amelyik minden szabályt hibátlanul betart. Lehet, hogy az, amelyik után az emberek előveszik a telefonjukat, kivágnak belőle harminc másodpercet, elküldik valakinek, és azt írják mellé: „Ezt látnod kell.”
Lizzie Borden (Ella Beatty alakításában) története, a hírhedt fiatal nőé, akit azzal vádolnak, hogy baltával meggyilkolta szüleit. több»
Szereplők: Charlie Hunnam, Sarah Paulson, Rebecca Hall, Jessica Barden, Billie Lourd
