Polcz Alaine azon kevesek egyike, aki Magyarországon a halálkultúra hiányára mutattak rá. Gyakorló pszichológusként írásaiban és könyveiben a haldokló beteggel való törődést, a halál elfogadását előkészítő terápiás munkát, valamint a halál utáni gyászmunka elvégzését helyezi fókuszba. 1944-45-ben a magyar háborús fronton, német és orosz megszállás alatt, a teljes kiszolgáltatottságban megélt szenvedések után valami titokzatos erő tartotta meg. Megfogalmazhatatlan, közvetlen viszony - természetesség - kötötte a halál, a pusztulás, a szenvedés legborzalmasabb élményeihez. Egyszerre volt túlélő és haldokló katonákat ápoló nővér. A második világháború utáni évek…
TöbbPolcz Alaine azon kevesek egyike, aki Magyarországon a halálkultúra hiányára mutattak rá. Gyakorló pszichológusként írásaiban és könyveiben a haldokló beteggel való törődést, a halál elfogadását előkészítő terápiás munkát, valamint a halál utáni gyászmunka elvégzését helyezi fókuszba. 1944-45-ben a magyar háborús fronton, német és orosz megszállás alatt, a teljes kiszolgáltatottságban megélt szenvedések után valami titokzatos erő tartotta meg. Megfogalmazhatatlan, közvetlen viszony - természetesség - kötötte a halál, a pusztulás, a szenvedés legborzalmasabb élményeihez. Egyszerre volt túlélő és haldokló katonákat ápoló nővér. A második világháború utáni évek meghatározó pontja volt találkozása Mészöly Miklóssal, aki második férje lett. Kettejük családi és baráti kapcsolatrendszere a magyar szellemi élet egyik meghatározó szegmensévé vált. A vállalt sorsközösség - a diktatúra időszakában - egy intenzív, koherens művészi aurát hozott létre, amely autonóm módon őrizte meg a szellemi elődök, valamint a baráti körhöz tartozó írók, költők, festők egyedi minőségét.
