Nem tudom más hogy van vele, de engem mindig beszippant Satyajit Ray filmművészete. Az autodidakta zseni tudhatott valamit, mert az ötödik művészeti ágat olyan szinten tudta megragadni, hogy egyszerűen nem hagy nyugodni. Persze, először idegesít. Aztán megpróbálsz nem fészkelődni. De egy idő után átveszed az indiai ritmust, és elfelejted, hogy itt Európában kissé másképp mennek a dolgok.
A történethez nincs mit hozzáfűznöm, a dekadens zamindár (földesúr) életképtelen világa nem szorul magyarázatra, régi olvasmányaim közül sok hasonlót olvastam, nem ismeretlen ez itt Magyarországon sem. Leginkább Gyulay Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája című kisregényére emlékeztet engem a sztori.
Amiről én írni szeretnék, az a sajátos indiai zene, ének és táncművészet. Merthogy ezekből tömény dózisban kapunk. Aki nem bírja, az inkább felejtse el, mert a film csaknem fele ebből áll. A zamindár ugyanis megőrül a zenéért, vagyona utolsó morzsáján is zeneestet szervez. Szokni kell a dalokat és a zenét, a táncot már annyira nem, azt eléggé ismerjük a bollywoodi filmekből. Satyajit Ray azonban semmit sem bízott a véletlenre: előadóművészeknek a kor, és az ország leghíresebb alakjait kérte fel:
Begum Akhtar ghazal énekest, Ustad Waheed Khant és Imrat Khant, mindketten surbaharon és szitáron játszanak, Bismillah Khan oboaművészt (aki 2001-ben a legmagasabb indiai kitüntetést, a Bharat Ratnát, rajta kívül még két klasszikus zenész, MS Subbulakshmi és Ravi Shankar kapta meg) és Roshan Kumari kathak táncost. És e tekintélyes névsor láttán nem is csodálkoztam azon, hogy bár a legkifinomultabb zenei élményt nyújtják, azért az európai fülnek teljesen szokatlan, kell egy kis idő, amíg úgy érzed, érted, vagy legalábbis hiszed, hogy érzed ezt a fajta élményt. Nekem egy idő múlva tátva maradt a szám. Az is igaz, hogy nem bírnám 1-2 órán keresztül elviselni, ehhez ott kellett volna születnem.
