Azt hittem, hogy a Pokiri után már nem tud meglepni Mahesh Babu, de úgy látszik fel kell készülnöm mindenre. Ebben a filmben olyan összetett figurát alakít, hogy szinte mindent el kell játszania. És nem találtam hibát benne.
A sztori röviden, Athidhi (Mahesh Babu) túlfejlett igazságérzete folyton bajba sodorja, ki-be jár a börtönbe. Ahányszor szabadul, nem tudja megállni, ha találkozik egy gazemberrel: összeveri. És máris mehet vissza a rács mögé. De ez a tevékenysége valójában pótcselekvés, kisgyerek kora óta két célja van: megtalálni a pszichopata gyilkost, aki miatt gyerekként börtönbe került, és megölte a jótevőit (egy fiatal házaspárt, aki felkarolta őt, az árvát), és megtalálni a kislányukat, megtudni, hogy jól van-e, boldog-e. Ezért aztán édeskeveset törődik magával, saját életével, és amikor Amrita (Amrita Rao), egy szintén általa megmentett egyetemista lány heves ragaszkodásával akarná kifejezni háláját, rövid úton kipofozza őt a "rajongásából". Később aztán döbbenten kell szembesülnie azzal, hogy Amrita azonos azzal a kislánnyal, akit immár 14 éve keres. A sztori többi részét nem mesélném el, meglehetősen csavaros, ahogy az indiai filmeknél már lenni szokott.
Amrita Rao leginkább hindi filmekben szerepelt, de egész könnyedén elboldogult ezzel a telugu szereppel, tulajdonképpen a Main Hoon Naban alakított cserfes diáklány alteregóját kellett itt is alakítania, és nem hozott szégyent magára.
Mahesht viszont először láttam olyan kétségbeesett állapotban, amikor annyira sír, hogy (alpárian kifejezve) taknya-nyála egybefolyik. Csak halkan jegyzem meg, hogy ennél a jelenetnél én is hangosan bőgtem. De mondjuk már alapból hozza a búsképű lovagot, sokkal többször könnyes a szeme, mint bármelyik másik filmjében, viszont ennek ellensúlyozására rengeteget mosolyog. És van egy jelenet, ahol pityókás állapotban hihetetlenül mókás arcokat vág, és az sem kisebbíti a szerepet, hogy csak megjátssza a részegséget. Isten bizony, vihogtam a jelenet alatt!
Az akciójelenetek közül meg volt egy-kettő, amikor komolyan elgondolkodtam, hogyan is tudták megcsinálni. A motoros kaszkadőrjelenet például nálam toronymagasan vezet, abszolút profi módon lett leforgatva.
Persze az utolsó, véres öldökléses jelenetnél már voltak problémáim, tisztán látszott a stúdiófelvétel, és a színkeverő meg beleesett egy vödör kék festékbe, mert a vért inkább lehetett lilának, mint pirosnak látni.
Volt egy-két nagyon jó dialóg, és a dalok közül is tetszett némelyik. Sajnos nem mind, pedig arra számítottam, hogy itt is az lesz, mint a Pokirinél, vagy a Businessmannél, mindegyik dal tetszeni fog. De hát nem. Azért Malaika Arora Khan feltűnése meglepett, az itemsong királynő szintén inkább hindi nyelvterületen nyomul (Arbaaz Khan felesége, Salman Khan sógornője), kellemes meglepetés volt, hogy feltűnik egy telugu filmben.
És a táncok meg csillagos ötös! Némelyik lépés komoly erőt igényelt a táncosoktól, és Mahesh egyszer sem esett ki a ritmusból, pedig nem a tánctudásáról híres (amit továbbra sem értek, mert a mozgáskultúrája meg kifejezetten akcióhős státuszra predesztinálja).
Megnövesztette a haját, és némi szőke csíkokat is raktak bele, ettől meg eltűnt az indiai kinézete (eddig se nagyon nézett ki annak), simán elmehetne akármelyik európai moziban is.
Összességében nem tudom megmagyarázni, hogy miért tetszik ez a film, olyan nagyon nem tér el a fősodorbeli telugu filmektől, inkább csak apróságokban.
