Valami lehet az indiai emberekben, hogy annyira egy hullámhosszon vannak Shakespeare-rel, teljes mértékben azonosulni tudnak vele, és a feldolgozásaik (Omkara/Othello, Ishaqzaade és Goliyon Ki Raasleela: Ram-Leela/Rómeó és Júlia) mindig mutatnak valami pluszt, valami újat, mégis tökéletesen felismerhető az angol drámaíró mondanivalója. Nincs ez másképp a Haider esetében is. Bár Kasmírba helyezi a történetet (ami India számára folyamatos drámaforrást jelent), és a királydrámát politikai drámává terebélyesíti, mégis egy család kálváriája, ahogy a színdarab is az, mert leginkább az egyén sorsán keresztül mutatja be a tragédiát. Aki jelen esetben Haider maga.
Shahid Kapoor szerepelt már drámában (Mausam, Shikhar), mégis ez az első olyan alakítása, amire azt tudom mondani, hogy maradéktalanul elégedett vagyok. Színészileg beérett. Persze szeretem őt akkor is, amikor pofátlanul kretén (Fool N Final), ügyifogyi (36 China Town), beszédhibás ikerpár (Kaminey), vagy csak akcióhős (R... Rajkumar aka Phata Poster Nikhla Hero), mindegyikben tudott mutatni valami mást, de az igazán nehéz szerep az, amikor úgy kell eljátszanod az őrültet, hogy a néző tudja rólad, nem őrültél meg, csak a világ fordult ki a sarkából.
És ebben az esetben szükség volt jó partnerekre is, és az telitalálat lett, mert Tabu érett színészi játékával az anyai szeretet és a boldogságát kereső nő kettős csapdájában vergődve olyan alakítást produkált, hogy egy Macbeth is megnyalná a tíz ujját érte, és ne felejtsük el az antagonistát, Kay Kay Menont se, akiről mindig is tudtam, hogy nagyon jó színész, de mindig csak epizódszerepek jutnak neki (amiben persze ezervattos teljesítményt nyújt), úgyhogy már ideje volt egy fajsúlyos főszerep neki is. A sírásó-jelenet pedig annyira zseniálisra sikerült, hogy nem csodálkoznék rajta, ha a Royal National Theatre egy az egyben ellopná, és a következő Hamlet-esten így adná elő.
Nem szeretem a Hamletet (nem tudom miért, mert amúgy Shakespeare a szívem csücske), de a Haidert imádom. Pont.
