Kóborló   2020.05.18 16:05

Pokoljárás ausztrál módra

Minden embernek vannak bakancslistái. Úgy gondolom, hogy egy igazi horrorrajongó rendelkezik olyan bakancslistával is, amire olyan horrorfilmeket gyűjtött össze, amik kevésbé ismertek, de talán egyszer hallott róluk, vagy akár egyszer belefutott az adott film előzetesébe, és azt mindenképp meg akarta nézni, de valahogy mindig elsiklott efelett. Nos, a 2007-es ausztrál, Storm Warning című horror nálam biztos, hogy megtalálható volt egy efféle listán, de nagy szerencsémre a napokban volt lehetőségem megtekinteni e kimondottan jó kis filmet.

Szeretem az ausztrál horrorfilmeket, és ezidáig nem is igazán okoztak csalódást. Bár azért a legtöbb, eme országból érkező horror inkább az úgynevezett állatos horrorfilmek miatt marad számomra emlékezetes, de azért voltak kivételek (mint például a Wolf Creek első és második része, bár az a film elsősorban az elmebeteget alakító John Jarratt színész alakítása miatt marad emlékezetes).

Pokoljárás ausztrál módra

Egy másik, igencsak jellemző tulajdonsága az ausztrál honból származó filmeknek, hogy a fényképezései mindig jól sikerülnek. Bámulatos módon képesek a filmesek megteremteni azt a fajta hangulatot, amit egész Ausztrália képes magából árasztani, méghozzá vagy a páratlan és veszélyes állatvilágával, vagy pedig akár csak két tanya egymástól való távolságának nagyságával, ezáltal pedig az emberi sebezhetőség és elveszettség érzetét teremtik meg. Jelen filmünk egyik fontos eleme is eme utóbbi tényállásra összpontosít. Tehát, hogy a nem szakavatott emberek számára Ausztrália kietlen tájai maga lehet a földi pokol, főleg akkor, ha belebotlik még ráadásul egy afféle családba, mint eme film negatív karakterei.

Az eltévedett házaspárt alakító Pia ( Nadia Farés) és Rob (Robert Taylor) számomra a film első harmadában egyáltalán nem voltak szimpatikusak. Valahogy nem is volt képes a film elérnie azt, hogy különösképpen izguljak értük, de valahogy idővel azt vettem észre, hogy már szinte egyértelműen szorítottam nekik. Ezt pedig a film vitathatatlanul azzal érte el, hogy fokozatosan adagolta a feszültebbnél feszültebb helyzeteket, ami pedig egy kimondottan véres és brutális végkifejletbe torkollik.

A feszültség eme megnyilvánulását egy ennyire egyszerű alapfelállású történetnél csak azzal tudta a rendező Jamie Blanks elérni, hogy addig feszítette azokat a bizonyos húrokat (a film esetében idegrendszereket), amíg azok már-már levetkőznek minden emberi tulajdonságot, és csak a túlélés fog számítani, bármi áron. A mesteri dolog ebben pedig a fokozatosság volt. Persze a színészek is egytől egyig odatették magukat benne, de mondhatnám a sminkeseket, vagy akár a trancsírozásért felelős effekteseket is. Nyugodt szívvel merem ajánlani a horrorfilmek szerelmeseinek eme méltánytalanul kevésbé ismert alkotást.