Az osztálytalálkozók rendszerint felemás érzéseket keltenek az emberekben: van, aki tud mivel dicsekedni, mások viszont éppen ellenkezőleg, igyekeznek háttérben maradni, ha éppen attól tartanak, hogy valami kellemetlenség derülhet ki a beszélgetésekből. Ez a film a kellemetlenségekről szól, de itt a középpontban egy olyan ember áll, aki szánt szándékkal keresi a múlttal való szembenézést, egykori osztálytársnőit is kényszerítve arra, hogy bevallják a kisebb-nagyobb bűneiket.
A mű címe sajnos "lelövi a poént" bizonyos értelemben, hiszen valóban csak szeszélyről van szó a történetben, és bár akadnak benne komolyabb pillanatok, számomra az egész cselekmény amolyan tét nélküli, kicsit öncélú szórakozásnak tűnt, sajnos nincs igazán alátámasztva az, hogy a főszereplő miért érzi úgy, hogy mindenkit színvallásra kényszeríthet.
Egy maroknyi, idősödő nő gyűlik össze egy budapesti hotelben, hogy több évtizedes szétszóratottság után újra találkozhassanak. Némelyikük feszengve, idegenkedve, mások jókedvűen, lazán kezdenek el diskurálni, felszínre törnek az emlékek. Amikor megjelenik Makrainé (Váradi Hédi), a találkozót megszervező, Svájcban élő osztálytársnő, lassan elkezd megváltozni a légkör. Saját magáról is megoszt kellemetlen tényeket, feltárja a fia halála miatt érzett önvádját, majd a többieket is sorra szembesíti a múltjukban rejlő titkokkal. (Egyébként dramaturgiailag talán ez a sztori egyik legnehezebben elhihető ötlete, ugyanis nehezen megmagyarázható, hogy a főszereplő miért is foglalkozott ennyit ezeknek a titkoknak a felderítésével, ami amúgy sem lehetett egyszerű feladat, hiszen minden nő más-más országban él.)
Lassan kiderül, hogy habár elvileg viszonylagos jómódban élnek – a legtöbbjük Nyugaton, csupán egyvalaki lakik Budapesten –, nem feltétlenül boldogok, mivel mindannyiuknak van valamilyen múltbeli foltja. A történet végén a szembesítés hatására egyikük összeroppan, és képtelen lévén elviselni a terheket, öngyilkosságot követ el. (A film másik – legalábbis az én szememben – nehezen megmagyarázható húzásaként voltaképpen egyik nőt sem rázza meg különösebben az eset, holott szerintem egy öngyilkosságnak letaglózó hatása van. S külön érdekesség, hogy a főszereplő, Makrainé sem érez semmiféle bűntudatot, kedélyesen vesz búcsút egykori osztálytársnőitől, amikor hazaindul.)
Alapvetően érdekes és izgalmas ötlet lenne a múlttal, illetve a múltban elkövetett tettekkel való szembenézés, ám ezt ebben a filmben valamiért nem sikerült igazán kidolgozni. Annak ellenére, hogy csak 69 perces ez az alkotás, nagyon vontatottra sikeredett, kevés az igazán érdekes történetmorzsa, és a jellemek is egysíkúak, kidolgozatlanok, hadd ne mondjam, érdektelenek. Ez már csak azért is kár, mert éppen az egyes jellemek, illetve tettek ütköztetéséből bomlana ki a cselekmény.
És persze a film elvben olyan kérdések megvitatására is alkalmas lehetne, hogy hogyan viselkedhetnek az emberek különböző élethelyzetekben, mennyire korlátozzák egy ember cselekvési lehetőségeit a történelmi körülmények, mennyi joga van valakinek felbolygatni a múltat, vagy hogy nem bűnösebb-e a többieknél a főszereplő, aki áttételesen egy másik ember halálát okozza azzal, hogy szembesíti őt egy múltbeli cselekedetének súlyával.
Az igazi katarzis azonban elmarad, súlytalan és fajsúlytalan az egész tévéjáték, mintha egy ember halálának semmi jelentősége sem lenne, nem képes az emberi lélek igazi mélységeit megmutatni. És hiába van tele a film remek színésznőkkel, a gyengén megírt alakok és szituációk miatt nem tudnak kibontakozni. (Az más kérdés, hogy a forgatókönyvnek is köszönhetően Váradi Hédi uralja a képernyőt, a többiek gyakorlatilag csak asszisztálnak neki.)
A nézőt legfeljebb néhány nyomasztó pillanat zökkenti ki az apátiából és az unalomból, illetve az döbbentheti meg, ha tudja, hogy ez volt Váradi Hédi utolsó filmes szereplése. A színésznő a forgatás után nem sokkal meghalt, de itt még nagy lelkierővel eljátszotta élete utolsó alakítását (s a történetben a szájába adott szavak bizony olykor-olykor megrendítő erejűek, amikor az elmúlásról beszél, hiszen valószínűleg tudatában lehetett annak, hogy már neki sincs sok hátra), ugyanakkor azonban a hangját már Temessy Hédi kölcsönözte neki az utószinkronban.
Szomorú mementója ez a film egy zseniális színésznő elhervadásának. Lényegében véve ez az egyetlen olyan momentum a filmben, amely legalább egy kis időre emlékezetessé teheti azt, de borítékolható, hogy hamar el fogja felejteni a néző ezt az amúgy jobb sorsra érdemes produkciót.
