Ez a film nagyon bátran nyúl tényleges tabukhoz, vagy életünk természetes, de prüdéria vagy más kényelmetlenségi ok miatt tabusított velejáróihoz. Ezt néha nagyon magas színvonalon teszi, máskor kissé unalomba fullad, de összességében egész jó az átlagnívó. Ráadásul ma már komoly nosztalgiaértéke van egy ilyen közel három évtizedes produkciónak, amiben rég elfeledett vagy meghalt kiváló színészek játszanak, meg telefonkönyvet használnak benne, hamutartó van a lift mellett, és úgy általában offline élnek, a végén meg REM szól a feliratok közben.
Műfaját tekintve elsősorban drámának mondanám, a vígjáték besorolás is megáll, nagyon is kemény és jó poénokat, helyzetkomikumokat vonultat fel, de ez másodlagos, mondhatni mellékhatás. A szereplők rövidebb jelenetekben mutatkoznak meg az elején, legalább nyolc-tíz percig azt is hittem, hogy egy valamilyen téma köré rendeződő, egymástól független jelenetek sorát fogjuk kapni, de aztán hamar elkezdett a számos szereplő közötti kapcsolatrendszer feltárulni.
A rendezés ma is nézhető és élvezhető, nem hat avíttasan. Igaz, a játékidőt fél órával lehetett volna (és szerintem érdemes is lett volna) csökkenteni, néha elvesztettem a fonalat, mert belebambultam a lassabb részekbe. Ilyenkor tettem pár offtopik megfigyelést, pl. hogy az Egyesült Államok városképe, infrastruktúrája, éttermi enteriőrjei stb. a kilencvenes évek végén pont úgy néztek ki, mint mostanság, csak azóta kicserélődött az autópark, és elhasználtabbak, lepukkantabbak lettek a házak és utcák, meg jobban ki vannak térdesedve az éttermi boxok. Teljesen megállt ott az idő. Ha ráérős hangulatban vagytok, akkor nézzétek bátran!
70 A boldogságtól ordítani (1998)
A három amerikai nõvér látszólag kiegyensúlyozott, nagyobb problémáktól mentes életet él. Helen sikeres írónõ, Trish háromgyerekes családanya szeretõ férj- jel, csak Joy... több»
Szereplők: Philip Seymour Hoffman, Ben Gazzara, Jon Lovitz, Camryn Manheim, Elizabeth Ashley
