Görög tragédia egy modern villában

2025.09.25 18:54 Greta Olvasottság: <100x

0

SPOILERES

A filmet csak teljesen elvetemült művészfilm-rajongóknak és gyakorlott metafora-feloldóknak ajánlom. Három félórás részre osztva tudtam megnézni, zsongító-altató hangulata és eseménytelensége miatt, de nem jutott eszembe, hogy ne nézzem végig. Szóval felkeltette az érdeklődést, de aztán számos kérdőjelet hagyott maga után.

Ki lehet, és mit jelképez a titokzatos meztelen nő, aki mérgező növényekkel táplálkozva az eleven halált hordozza testében? Milyen szándék vezérli a világtól meghasonlott feleséget, aki befogadja? Miféle harcot vív majd vele a válságba jutott, gyermekkori traumát hordozó, költő férj?

Ha értelmezési problémába futok, keresek egy-két profi filmkritikát, hogy a nálam okosabbaktól tájékozódjak, de jelen esetben csak egyetlen magyar kritikát találtam, azt is fizetős oldalon, mintha senki nem vállalta volna a feladatot, vagy senkit nem érdekelt. A külföldi kritikusok nem voltak elragadtatva. Azt gondolom, az első filmes rendező, Justin Anderson kicsit túltolta a balladai homályt, nem adva támpontokat a gyanútlan befogadónak, ezért bukott a film. Igaz, a kritikák sem ástak nagyon a mélyére, pedig van hová. Talán a film alapjául szolgáló regény (Deborah Levy írása) segítene nekünk – ha lefordították volna magyarra, de nem.

Ugyanakkor a film hangulati elemei nagyon megragadóak. Az egyszerre pasztell és csodásan csillogó tengerparti képek (Szimosz Sarketzis), a zümmögő, hipnotikus zene (Coti K.) a ragyogó nyári természet felfokozottságát éreztetik, amiben bágyadt letaglózottsággal mozognak a szereplők, de közben bizonytalanul fenyegető érzés mérgezi a hangulatot. Utóbbit merész, abszurd képek és váratlan vágások erősítik. Az erotika leplezetlenül áthat mindent, de egészen furcsa megjelenítésben. Mint egy kívánatos gyümölcs, ami után már nincs erő nyúlni, sem kedv elfogyasztani. Jelenléte inkább tolakodó, sőt fenyegető. A kifordult tagú táncosok jelenetei egészen horrorba hajlóig fokozzák ezt az érzést, mint a Coppola-féle Dracula összeragadt vámpírnői. A főszereplő Josef különösen tart az idegen nő rámenős közeledésétől, de végül megadja magát, ami a film lezárásaként a tudatosan vállalt halált jelenti számára.

Ezt a filmet inkább költeményként lehet befogadni – a versek fontos szerepet játszanak a narratívában is –, aminek minden eleme jelkép vagy utalás. Hosszan lehetne sorolni a mögöttes jelentéssel bíró apró részleteket, amik visszagondolva feltárják magukat. (Jó téma beszélgetéshez.) Ismétlődő képei, mint rímek és refrének visznek egyre mélyebbre a szereplők belső világába. A történet mítikus, különösen a váratlanul felbukkanó és fordulatot hozó nő alakja, aki annyira más, mint egy hétköznapi ember. Talán nem véletlen helyszínválasztás a görög tengerpart sem.

Mire mindezt átgondoltam és leírtam, már látom is a feltett kérdésekre a válaszaimat: a feleség bátorságát, aki megérzi a jövevény (istennő?) fontosságát, és bevállalja a tetemre hívást. A testileg-lelkileg passzív férj gyengeségét, aki már nem tud visszajönni az életbe. Erejéből már csak annyira futja, hogy beverjen egyet a józanul egyszerű kertész-sofőrnek, aki vele ellentétben el tudja látni a feladatait, vagyis ÉL. Kamasz lányuk, aki most lesz felnőtté, még ártatlanul szemléli szülei bukását, hogy kövesse őket az úton – vagy nem.

Christopher Abbott (férj) és a szép Mackenzie Davis (feleség) hibátlanul hozzák a szerepüket. Abbott egész idő alatt szinte kong az ürességtől, kiábrándult, mégis érezni benne a félelmet, majd dühöt, majd az elfogadást, ahogyan bejárja a halálra várók útját. Davis karaktere csendesen iszonyodik a világtól, de tele szeretettel és részvéttel, gyengéd és erős. A méreggel teli nőt, aki szembenézésre és választásra kényszeríti hőseinket, a karizmatikus Ariane Labed egyszerre vonzó és borzongató játéka kelti életre.

Mindenképpen alulértékelt és méltatlanul kevés figyelmet kapott ez a film, de való igaz, hogy még a kritikusok türelmét is próbára tette, szóval, aki megnézné, annak kitartást.