A szirének története a görög mitológia egyik legmisztikusabb szeletét képezi. A legelterjedetebb hagyomány szerint ők Akhleóosz, a folyamisten és Melpomené, a dráma és gyászénekek múzsájának gyönyörű lányai voltak. Egyik eredettörténetük szerint később Perszephonénak, Déméter istennő lányának szolgálólányai lettek, de mivel nem tudták megakadályozni, hogy a szerelmes Hádész elrabolja Perszephonét, Déméter dühében és fájdalmában félig madárrá változtatta őket.
Egy másik változat szerint gőgösségük miatt a múzsák sújtották őket madártesttel, a szirének pedig szégyenükben a Tirrén-tenger eldugott szigeteire vonultak, ahol édesanyjuktól örökölt, csodálatos hangjukkal elcsábítják a gyanútlan tengerészeket. Éteri éneküknek senki sem tud ellenállani, de aki egyszer meghallja, az biztosan halál fia. Homérosz is ír róluk az Odüsszeiában: a leleményes Odüsszeusz úgy kerüli el a szirének halálos csábítását, hogy Kirké istennő tanácsára fülét viasszal önteti be, magát pedig a hajóárbóchoz kötteti. Ezen kudarc miatt a szirének könnyeikkel megtöltik a mai Nápolyi-öblöt, majd sorra a tengerbe ölik magukat.
A legenda szerint egyikük, Parthenopé testét az ókori Nápoly partjainál vetette partra a víz. A város évszázadokig a szirén nevét viselte, mielőtt elnyerte mai megnevezését, ugyanakkor Parthenopé legendája szerves része lett Nápoly történelmének és ma is lépten-nyomon találkozhatunk a tragikus sorsú szirén örökségével Nápolyban járva.
Paolo Sorrentino maga is Nápoly szülötte (ifjúkori nápolyi éveiről az Isten keze című, önéletrajzi ihletésű filmjében is megemlékezett), nem véletlen tehát, hogy ezúttal Parthenopé alakja ihlette meg, és elkészítette egy modernkori szirén eposzát, melyben összefonódik a mitikus szépség, az emberi sorsok, a kultúra, a hedonizmus, a hol mélyebb, hol inkább coelhói életbölcsességek, és az élő, lélegző entitásként jelenlévő, pezsgő mediterrán város, Nápoly, történelmi hangulatával és sajátos életérzésével együtt.
Az évtizedeket felölelő mű 1950-ben kezdődik, amikor a tehetős Di Sangro család éppen festői villájában várja második gyermekük megszületését. A kislány a víz alatt, a villa tengeröblében születik meg, és Nápoly legendás alapítójáról, Parthenopéról nevezik el. A gyönyörűséges Parthenopé már csecsemő korában elbűvöl mindenkit, köztük idősebb testvérét, Raimondót is.
1968-ban találkozunk újra Parthenopéval: ez idő alatt igéző szépségű fiatal nővé vált, aki valóban a szirén erejével hat mindenkire: bátyja, gyerekkori szerelme, egyetemi professzora, egy kiégett,homoszexuális író, egy milliárdos playboy, egy bukott színésznő, egy kiöregedett díva, egy maffiafőnök, egy kéjenc bíboros... Mindenki a bűvkörébe kerül, de Parthenopé mindenki számára csak egy megfoghatatlan, éteri jelenés marad, mert tudásszomja, olthatatlan kiváncsisága, folyton újabb és újabb válaszokat kutató természete mindig új élethelyzetekhez, új emberekhez vezeti. Nemcsak megélni, de megfejteni, megérteni is akarja az életet és az embert. Ezt elsősorban a kulturális antropológia szemüvegén keresztül próbálja vizsgálni, de a színészet, sőt, a hit világába is belekóstol. Reménytelen és tiltott szerelmek, bűnös vágyak, abszurd viszonyok, fülledt erotika minden mennyiségben - ezek jelzik Parthenopé útját.
Paolo Sorrentino tolmácsolásában Parthenopé egyszerre egy szimbólum, a szépség és a női princípium egy idealizált megtestesítője, egy modernkori szirén, a szenvedélyes és pezsgő Nápoly megszemélyesített jelképe, az ember veleszületett szépérzékének és vágyainak kifejeződése. Ugyanakkor Parthenopé egy, a saját útját és a világban a helyét kereső fiatal nő is, akit tragédiák is érnek, csalódik, kiábrándul, és aki a szépsége terhét is viseli: páratlan vonzerejének mindenki hódolni akar, de tökéletes szépsége meg nem értett bohém lelkével kombinálva olyannyira elérhetetlenné teszi őt, hogy sokszor küzd az elemi magánnyal, a társas magánnyal és azzal is, hogy ne csak mutatós trófeaként akarják kezelni.
Sorrentino filmje oly sok mindenről beszél, és ahány emberrel csak kapcsolatba kerül, annyiféleképpen, annyi oldaláról láthatjuk Parthenopé karakterét- de a végkicsengése mindenképpen pozitív, hiszen a 2023-as zárójelenetekben az idős Parthenopé elégedetten tekint vissza életére: végül antropológiaprofesszorként talált rá önmagára, és építette fel karrierjét szépsége előnyei nélkül, pusztán a szellemi tőkéjére támaszkodva.
Gyönyörű, érzelmekkel teli és tartalmas történet ez - ugyanakkor fontos kiemelni, hogy jelen alkotás nem egy mozgalmas eposz, sokkal inkább egy lassú, mélázó, sokszor vizualitással és hangulattal mesélő művészfilm. Egy művészfilm, melyet minden képkockájában átitat a szépség, az esztétikai igényesség, Nápoly történelme és a hamisítatlan dél-olasz életérzés.
68 Parthenopé - Nápoly szépe (2024)
Parthenope élete az 1950-es évekbeli születésétől napjainkig. Egy női eposz hősiesség nélkül, de tele szenvedéllyel a szabadságért, Nápolyért és a szerelemért. A nyarak... több»
Szereplők: Gary Oldman, Stefania Sandrelli, Celeste Dalla Porta, Luisa Ranieri, Silvio Orlando
