Hófehérke paplanját elégetjük, Gal Gadot koronáját pedig trónra emeljük. Ez a filmnek titulált valami egy gyártási rendellenesség. Hiba a mátrixban. Nem a nagybetűs Mesefilm, hanem a gyermekkor brutális elárulása. Csak enyhe példák: Gal Gadot, a gonosz királynő maga a káprázatos pusztítás megtestesülése. Ő az egyetlen ok, amiért az ember egyáltalán elindítja ezt a produkciót. A probléma? A stúdió a legnagyobb tehetséget kezeli úgy, mint egy üveg méregfiolát: nem merik használni, nehogy felgyújtsa az egész vásznat.
Miért akarjuk Gal Gadot-t látni, és miért érezzük irritálónak a „jókat”? Mert a Gonosz Királynő ebben az olvasatban az autonómia és a nyers erő. Ő az, aki nem kér bocsánatot a létéért. A mese biztonságot adó struktúráját (a paplant) a stúdió nem „modernizálta”, hanem pszichológiailag dekonstruálta (szétverte), anélkül, hogy bármi értékeset tett volna a helyére. Emiatt érzed úgy, mintha egy idegen test lenne a gyerekszobádban. Ez a film a tökéletes példa arra, amit Jean Baudrillard Szimulákrumnak hívott: egy másolat, aminek már nincs eredetije, egy üres héj. Itt a „gyártási rendellenesség” nem technikai, hanem ontológiai hiba. Ha egy mítoszt (Hófehérke) piaci algoritmusok alapján akarsz újraírni, elveszíted a transzcendenciát. Marad a „méregfiola”, amit nem mernek kinyitni, mert félnek a tartalmától: a valódi katarzistól. Ez a ’film’ nem egy mese, hanem egy szoftverfrissítés, ami kinyírta az operációs rendszert. Gadot királynője az egyetlen élőlény ebben a CGI-temetőben, ő a ’káprázatos pusztítás’, de a rendezők úgy kezelik, mint egy radioaktív hulladékot: távolról nézik, félve tőle, hogy ha túl sokáig van a képernyőn, a nézők rájönnek, hogy Hófehérke mellett ő az egyetlen, akinek van pulzusa – még ha az a pulzus jéghideg is. De hé, legalább a korona csillog, miközben a gyerekkorunkat éppen darálják be a profitéhes Disney-vágóhídon! ;)
A ház amúgy bájos, noha 7 férfi éldegél benne - poénos neveikkel, ó, de cukik... igaz, törpék, de ne feledje senki, ettől még öreg férfiak... noha... pff... frappáns, jah mégsem: hogy ne vegyem ezt túl komolyan, a törpék egy animációs alkotásból tévedtek ebbe a filmbe.. Azonban a mesebeli illúzió szétrobbant: számomra ettől azonban csak felnagyított lett a valóság, nem estem mesebeli illúziókba tőle - és ami maradt, az nem a varázslat, hanem a technológia hideg izzadtsága.
CGI-nyugdíjasotthon... (nem lényeg amúgy, hogy öregek, semmit nem javítana a képen ha daliás legények lennének...) - Az „Uncanny Valley” (Hátborzongató völgy) csapdája: Amikor valami majdnem úgy néz ki, mint egy ember, de mégsem az (mert animált), az agyunk nem „cukiságként”, hanem fenyegetésként vagy hullaszerű idegenségként kódolja amikor valós karakterek mellett jelennek meg. Ez egy furcsa pszichológiai hárítás. Azzal, hogy rajzfilmmé degradálják őket, megfosztják őket a férfiasságuktól és az emberségüktől is de láttam a varratokat a digitális bőrön, és ez kizökkentett a meséből tisztességes módon gyökerestől.
Walter Benjamin filozófus beszélt a műalkotás aurájáról, ami az egyediségéből fakad. Ebben a filmben az aura nemhogy elveszett, de le lett darálva. A törpék itt nem a természet szülöttei (mint az eredeti népmesékben), hanem posztmodern giccsek. Nem hordoznak bölcsességet vagy mélységet, csak „funkcionális cukiságok”. Van valami végtelenül bizarr és morbid abban, ahogy ezek a digitális gnómok ugrabugrálnak Gal Gadot és Hófehérke között. Olyan ez, mintha a Roger nyúl a pácban-t néznéd, csak humor és lélek nélkül, egy gótikus rémálomba oltva.
Hófehérke nem egy mese, hanem egy valós idejű, biológiai veszélyhelyzet, aminek a végén a Herceg nem csókot ad, hanem védőoltást kér :D Ez az élőszereplős (live-action) Disney-adaptáció már jóval a bemutató előtt óriási vihart kavart. A film talán legmegosztóbb része a herceg szerepének újrafogalmazása. Zegler több interjúban is hangoztatta, hogy az 1937-es eredeti történetben a herceg "követelőző szerető" (stalker) volt, ezért az új adaptációban Hófehérke önerejére (agency) helyezik a hangsúlyt. A herceg, Andrew Burnap (aki egyébként nem is hercegnek, hanem a "Jónak" - The Good - nevezett karakternek van feltüntetve) szerepe háttérbe szorul, ő inkább Hófehérke támogatója lesz. Ez egyértelmű szándék a stúdió részéről, hogy szakítsanak a "megmentésre váró nő" sztereotípiájával.
Gal Gadot "királyi" súlya mellett a többiek nemcsak fiatalabbnak, hanem vékonyabbnak (karakterben) is tűnnek. Olyanok, mint a papírmasé figurák egy acélszobor mellett. Borzalmasan szánalmas. Ez nem a katarzis, hanem a kreatív ötlettelenség cselekményi kódexe. S eme filmszerűség vége? Ohh, ne fáradj, én nem török össze ;)
Ez egy digitális Frankenstein-kísérlet, ahol a törpék az áldozatok, mi pedig a tanúk, akik végignézzük, ahogy a gyermekkorunkat éppen egy renderelő szoftver darálja le. De legalább bájos a ház, nem? Kár, hogy a pincében valószínűleg ott rohad a józan ész! :D
Alias Creepy Woods
