Victor Frankenstein a világ legrosszabb „elégtelen anyája / apája”, aki a születés pillanatában eldobja a gyermekét. Tükörstádium (Lacan): A Teremtmény nem látja magát, amíg a társadalom rá nem veti az előítéleteit. Ő nem „gonosznak” születik, hanem a környezete „visszatükrözi” belé a szörnyeteg képét. „Vajon a létezés előbb van-e, mint a lényeg?” (Sartre). A Teremtményt belelökték a létezésbe, engedély nélkül. Ő egy ontológiai árvaház lakója.
A "Másság" etikája: Levinas szerint a másik ember arca az, ami parancsot ad a „ne ölj”-re. De mi van akkor, ha a Teremtmény arca egy posztmodern kollázs? Ha az arca nem egy egységes egész, hanem mások halálából összeollózott emlékeztető? A film azt kérdezi: hol kezdődik az ember, és hol ér véget a biológiai hulladék? Guillermo del Toro Frankensteinje messze elkerüli a varratokkal és csavarokkal díszített, olcsó horrorkliséket.
Ez a film nem egy bestiáról szól, hanem egy "tabula rasa" lélekről: egy elhagyatott gyermekről, akit a felnőtt világ kegyetlensége foszt meg a szépségétől. Jacob Elordi (a Teremtmény) alakítása nem pusztán színészet, hanem egy tudatosan felépített, fizikai nyelvezet. A Butoh (a japán "sötétség tánca") avantgárd mozdulataival Elordi egy olyan sebezhető, mégis monumentális figurát teremtett, aki lassan, groteszk szépséggel fedezi fel a létezést - a kutyaszerű kúszástól az esztétikum iránti rajongásig.
Nézzük a tényeket: Victor Frankenstein nem egy zseni, hanem egy megszállott barkácsmester, aki ahelyett, hogy vett volna egy kutyát, inkább összevarrt egyet a helyi hullaház maradékából. Jacob Elordi pedig a világ legszexibb, mégis legrothadóbb ’szépségideálja’. Van valami végtelenül gótikus irónia abban, ahogy egy Butoh-táncos kecsességével próbálja megérteni az esztétikumot, miközben valószínűleg a bal füle éppen csak egy rozsdás szögön lóg. Ez a ’tabula rasa’ lélek valójában egy egzisztenciális gyomros: egy monumentális hulla, aki jobban vágyik egy ölelésre, mint te a reggeli kávédra, de ha megöleled, valószínűleg véletlenül letépi a fejedet a nagy igyekezetben.
Del Toro megmutatja nekünk, hogy a Teremtmény nem azért szörnyeteg, mert csavarok vannak a nyakában, hanem mert ő az egyetlen őszinte lény egy olyan világban, ami már rég elfelejtette, hogyan kell maszk nélkül érezni. Ez nem horror, ez egy morbid vicc az emberiségről, ahol a hulla a legélőbb karakter a vásznon. Egészségedre, Victor, az év apukája díjat idén is buktad! ;)
A legfájdalmasabb paradoxon a két férfi kontrasztja. Míg a Teremtmény a szenvedés útján is fejlődik, addig teremtője, Victor Frankenstein (Oscar Isaac) a nárcisztikus gőg spirálján zuhan lefelé. Victor nem zseni, hanem egy tékozló apa patetikus karikatúrája, aki Istent játszva a tudomány szándékos árvaságába taszítja gyermekét. A Teremtmény nem szörnyeteg; ő az emberség pozitívuma, aki még a természetben is meglátja a szépet, miközben alkotója érzelemmentesen válogat az akasztott holttestek között, mintha azok filléres kacatholmik lennének.
Victor Frankenstein nem kutató, hanem egy malignus nárcisztikus. Számára a világ - és benne a Teremtmény is - nem alany, hanem objektum. Victor nem életet akar adni, hanem uralni akarja a halált. Minden öngyűlöletét és félelmét a Teremtménybe vetíti bele. A lény a „pozitívum”, mert benne van meg a fejlődés képessége, míg Victor érzelmi entrópiában szenved: nála a rendszerszintű gőg lassan felemészti a józan eszét. Ő az igazi "holt anyag", mert képtelen a változásra. Az ő szemében az emberi test csak nyersanyag - ez a totális deszakralizáció. Ha a test csak "filléres kacat", akkor az élet maga is csak egy technikai paraméter.
A film a Prométheusz-mítosz sötét változata. Míg az eredeti Prométheusz tüzet hozott az embereknek, Victor csak sötétséget hoz a saját teremtményének. A paradoxon az, hogy a „hulladékból” összegyúrt lény képes a transzcendenciára (meglátja a szépet a természetben), míg a „tökéletes” ember, Victor, leragad a biológiai mechanikánál. Nagyobb önbizalommal válogat a bitófák alatt, mint egy háziasszony a akciós pultnál a piacon. Oscar Isaac zseniálisan hozza azt a figurát, aki valószínűleg egy Excel-táblázatban vezeti, hogy hányas lábú akasztott emberből jönne ki a legjobb futóteljesítmény. Míg a Teremtmény a vadonban próbálja értelmezni a napfelkeltét, Victor valószínűleg azon puffog a laborjában, hogy miért nem maradt inkább a bélyeggyűjtésnél. Ez a film a végső bizonyíték: attól, hogy valaki tud varrni, még nem lesz belőle Isten – maximum egy nagyon rosszízű divattervező, aki húsból és vérből készíti a tavaszi kollekciót.
A történet morális iránytűje Lady Elizabeth (Mia Goth), a felvilágosult, gótikus szellemű nő, aki felismeri a Teremtmény méltóságát. Del Toro radikálisan eltér a regénytől: Elizabeth romantikus vonzalma a lény iránt azt üzeni, hogy a szeretet a válasz a teremtő felelőtlenségére. A film vizuális világa hibátlan allegória: a meseszerű, gótikus külső rejti el a sci-fi magot, a tudomány és a metafizika metszéspontját.
Guillermo del Toro Frankenstein-víziója nem egy film. Ez egy gyónás, egy gótikus mise és egy kegyetlen anatómiai lecke egyszerre. Míg a világ évtizedekig a csavarokkal díszített, hörgő szörnyeteg képét rágta, addig Del Toro visszanyúlt a gyökerekhez: Mary Shelley etikai dilemmájához, de egy olyan poszthumán mélységgel, ami a modern néző gerincén is végigfut.
Amikor Jacob Elordi Teremtménye megjelenik a vásznon, nem egy botladozó tetemet látunk. Amit Del Toro és Elordi létrehozott, az a fizikai nyelvezet diadala. A színész a Butoh nevű japán táncformát hívta segítségül, ami nem más, mint a „sötétség tánca”. Ez az avantgárd stílus a belső fájdalmat, a születést és az elmúlást lassan groteszk, de mégis hipnotikus mozgássá alakítja.
Victor nem egy őrült tudós a labor mélyén; ő az a nárcisztikus elit, aki istenkomplexusában elfelejti, hogy a teremtés nem végződik a szikra fellobbanásával. Ez nem csupán egy adaptáció, hanem egy vallomás a generációs bántalmazásról és a felelősségről. Del Toro kegyetlen tükröt tart elénk: az igazi horror nem a testeken lévő varratokban, hanem a gyarló emberi lélekben lakozik. Victor megteremtette az életet, de valójában csak egy halott problémát varrt össze, akinek a tekintetében élénkebben ragyog a lélek, mint a sajátjában.
Frankenstein esszenciája nem az, hogyan gyújtunk tüzet a sötétségben, hanem az, hogy ott maradunk-e mellette, amikor elindul a pusztítás. Victor Frankenstein bukása nem a halála, hanem az önismereti spirálja, amin végül rájön: ő volt a Bestia mindvégig. Del Toro filmje egy gyönyörű, fájdalmas tükör, amit a modern ember elé tart. Victor minden belső rothadását, gőgjét és istentelen vágyát belevarrta a Teremtménybe, majd megrémült attól, amit látott. Nem a lény külseje borzasztotta el, hanem az, hogy a lény életben tartotta Victor elfojtott bűneit. Itt a tűz már nem a technológia (Prométheusz), hanem az Etika szimbóluma.
Hans Jonas szerint az ember legfőbb kötelessége a felelősség a jövőért és azért, amit létrehozott. Victor „ontológiai bűne” az elhagyás. A tűzgyújtás (a teremtés) csak technikai bravúr, de a tűz mellett maradás (a gondoskodás) az, ami emberré tenné. Del Toro filmje a Lacan-i tükörstádium kifordítása. Nem a gyermek ismeri fel magát a tükörben, hanem a Teremtő döbben rá a tükörkép láttán, hogy az eredeti (ő maga) sokkal torzabb, mint a másolat. A „modern ember elé tartott tükör” azt sugallja: a technológiánk (AI, génsebészet, atom) már rég túlnőtt az erkölcsi érettségünkön. Ugyanazok a Victorok vagyunk, akik rácsodálkoznak a pusztításra, amit mi magunk „főztünk ki”.
Alias Creepy Woods
77 Frankenstein (2025)
dráma | fantasy | horror | sci-fi
Dr. Pretoriousnak fel kell kutatnia Frankenstein szörnyét, akiről azt hiszik, hogy negyven évvel ezelőtt egy tűzben meghalt, hogy folytatni tudja Dr. Frankenstein kísérleteit. több»
Szereplők: Christoph Waltz, Oscar Isaac, Charles Dance, Jacob Elordi, Nikolaj Lie Kaas
