Nálunk is forgathatták volna

2026.07.31 00:00 A Madár Olvasottság: <100x

0

A kilencvenes évek Litvániájában járunk, Šiauliai egyik lakótelepén. Rimants középiskolás, rögbizik, zenét hallgat, haverokkal lóg, kisebb feketepiaci üzletekbe keveredik, és nagyjából annyira érdekli az iskola meg a jövője, mint amennyire egy végzős srácot általában érdekelni szokta - én magam is azért maradtam érettségi után még egy évig technikusin, hogy kitaláljam, egyáltalán mit akarok kezdeni magammal. Aztán megjelenik Monika, és hirtelen minden megváltozik körülötte.

De engem igazából nem ez kapott el, hanem az, hogy ezt a világot én már ismerem. A ruhák, a lakótelep, a bútorok, az autók, a zenék. Az egész képi világ, az a sajátos kelet-európai életérzés, amikor a Szovjetunió már nincs, de a lenyomata még nagyon is ott van mindenben. Közben pedig lassan beszivárog a nyugati világ is. Más zene, más divat, más életforma, más lehetőségek. Egyik lábunk még egy kicsit a régi rendszerben áll, a másikkal pedig próbáljuk meglépni az újat. És a jó életbe, mennyire sz@rul néztünk ki! Imádtam. Ettől lett számomra a ’Déli krónikák' sokkal több egy litván felnövéstörténetnél. Mert ugyan Litvániában játszódik, mégis végig az volt az érzésem, mintha valamelyik magyar lakótelepen járnék a kilencvenes évek közepén. Mintha csak néhány száz kilométerrel arrébb költöztették volna a történetet. A posztszovjet hangulat, amely még ott ül a házakon, az embereken, a ruhákon és a gondolkodásmódon, nálunk is pontosan ugyanígy jelen volt.

Ez a film elképesztően hiteles. Olyannyira, hogy időnként tényleg az az érzése támad az embernek, mintha a kilencvenes években is forgatták volna. Nem az a fajta „retro”, amikor mai embereket felöltöztetnek régi ruhákba, aztán mindenki nagyon igyekszik úgy tenni, mintha 1995 lenne. Itt egyszerűen minden a helyén van. A tárgyak, a terek, a zene, a karakterek, a gesztusok, az egész atmoszféra. És ettől nekem ez a film romantikus is. Nem azért, mert a kilencvenes évek annyira tökéletesek lettek volna. Egyáltalán nem. Hanem azért, mert van bennük valami visszahozhatatlan. Egy korszak, amikor már éreztük, hogy valami véget ért, de még fogalmunk sem volt arról, hogy pontosan hogyan kell „nyugatinak” lenni. Kölyök voltam ugyan, de én is tapintottam a korszakváltást. Na, meg persze ott van benne a gondtalanság nosztalgiája is. A film fiataljai pedig éppen ebben a köztes világban próbálnak eligazodni. Buli vagy munka? Pénz vagy szabadság? Haverok vagy szerelem? Maradni a megszokottban vagy elkezdeni gondolkodni azon, hogy mihez is akarunk kezdeni az életünkkel? És persze ezek a kérdések ma is ugyanúgy léteznek, csak a körülöttünk lévő világ változott meg.

Rimants története pedig nagyon szépen mutatja meg azt is, hogy a felnövés valójában nem egyetlen nagy pillanat. Nem történik meg egyik napról a másikra. Inkább apró dolgokon keresztül veszi észre az ember, hogy már nem pontosan ugyanaz, aki tegnap volt. Egy szerelem, egy könyv, egy vers, egy döntés. És egyszer csak elkezdünk saját fejjel gondolkodni. Nekem pedig különösen jó volt nézni ezt az egészet, mert nem kívülről néztem a kilencvenes éveket. Én is megéltem. Talán ezért sem nagyon tudnék rosszat mondani erről a filmről. Nem azért, mert hibátlan. Hanem mert egyszerűen annyira közel került hozzám, hogy sokkal inkább érzésként maradt meg bennem, mint filmélményként.

A ’Déli krónikák’ nekem egy időutazás volt egy olyan világba, ahol a Szovjetunió már történelem, de a nyomai még mindenütt ott vannak. Ahol már belépett a Nyugat, de még nem igazán tudjuk, mit kezdjünk vele, csak ízlelgetjük. Ahol a lakótelep még ugyanaz, az öltözködés már eklektikussá válik, a zenék már mást ígérnek, a fiatalok pedig először érzik igazán, hogy talán tényleg bármi lehet belőlük. Imádtam. Ezt a filmet nézve olyan érzésünk lehet, mintha nem is Litvániában járnánk, hanem egy magyar lakótelepen. Akár nálunk is forgathatták volna.