Munka, barátság és sok repülés

2026.08.02 01:35 fankbringa Olvasottság: <100x

4

Nagy kedvencem a 3D vetítés, ami a Pókemberhez mindig is illett. A szép egymás mögötti kameraállások és a házak közötti repülés nagyon jól kijön a mélységekkel és magasságokkal. A repülés élménye, ami sokszor átjött a vászonról, mindig is 3D-ben hatott igazán. Jó döntés volt kitartani a hagyományok mellett. Ami fontos, hogy a repülésen kívül is volt élet a filmben, nem is kevés. Ez pedig olyan gyorsan elrepített a film végére, hogy meglepő volt, hogy már vége is van. Más elnyújtott filmekhez képest itt nem unatkoztam.

Zendaya ismét remekelt a filmben. Nem volt egetrengető az alakítása, de elsőosztályú egyértelműen. Tom Holland is remekelt. Vicces volt, kisfiús, vagány és érzékeny egyszerre. Nem csoda, hogy a könnyem is kicsordult időnként. Kettejük viszonya olyan szépen kibomlott, számomra csöpögéstől mentes módon, hogy teljesen meghatódtam. Tetszett, hogy nem nyomták el a többi szereplőt, hanem összehangolódtak. Hol főszereplőnek, hol mellékszereplőnek éreztem őket az eseményektől függően.

Jon Bernthal mint Frank egyszerűen zseniális. Kicsit Stallone laza poénjaira emlékeztetett mint rettenthetetlen akcióhős. Kiváló nosztalgikus élmény volt. Mark Ruffalo hozta a kötelező barátságos profot. Sadie Sink viszont nagy kedvencem lett. Rengeteget dobott rajta a kiváló smink, előnyös beállítások, titokzatosság, úgyhogy többet mutatott, mint amire valójában képes volt. Nagyon szerethető lett, és ennek volt jelentősége a történetben. Florence Pugh nagyon cuki volt. Teljesen lényegtelen volt, hogy mit művel és kicsit félek, hogy mi lesz vele bosszúállóként, mert nem győzött meg, hogy méltó utód lesz.

Taryn Marie Butler kb. 10 másodperce a filmben nekem nagyon tetszett. Lobbizni kellene, hogy kapjon egy főszerepet egy tisztességes horrorfilmben.

Destin Daniel Cretton számomra ismeretlen rendező, eddigi munkásságát nem ismerem. Amit most alakított a filmmel, azzal a szívembe férkőzött. Volt, amikor eltévedt a történet, de többnyire szépen kifejtve hömpölygött egészen a végéig. A szokásos komor hangulatot most csak visszafogottan hozta a film. Jelentősebb volt a pszichológiai vonal, hogy mit okoz a magány, az elfojtás, a döntések következménye. May néni beszéde arról, hogy azért szeressenek minket, akik vagyunk, nagyon szép gondolat, ami abszolút az érzelmi csúcspontja a filmnek.

A vége főcímmel érkező zene Michael Giacchinótól fülbemászó, fennséges és találó. Örülök neki, hogy végig olyan zenéket hallhattunk, amik sokat adtak hozzá a filmhez. Ahogy a többi részt, ezt is újra lehet majd nézni és ugyanúgy szórakoztató marad.

Csak belecsempészték a csókot a szerelmesek, de ezt elnézem nekik. A történet szempontjából is fontos volt a csók, amire fel lehet építeni egy következő filmet. 12 éves kortól bármeddig szórakoztató. Komoly férfiaknak sokszor felháborítóan nyálas és érzelgős, de ők is elnézik ezt az íróknak. Sok filmben hegyezik ki az érzelmi hatást, mert ez marad meg a legjobban a nézőben.