Még mindig tudja, csak már nem ugyanúgy

2026.08.03 20:43 A Madár Olvasottság: 138x

4

Steven Spielberg megkopott. Ezt szerintem kár lenne szépíteni. Az a fajta filmes varázslat, ami egykor egy E.T.-vel, egy Jurassic Parkkal vagy egy Ryan közlegény megmentésével úgy küldte tarkón a nézőt, hogy utána napokig másképp nézett a világra, már nincs meg ugyanabban a formában. De ettől még Spielberg Spielberg. És A leleplezés napja tökéletesen megmutatja, hogy egy megkopott Spielberg még mindig simán leiskolázza a legtöbb mai blockbuster-rendezőt.

Ez a film mindenekelőtt egy nagyon tisztességes popcornmozi. Van benne üldözés, menekülés, összeesküvés, titkos kormányprogram, idegen civilizáció, megfejtendő rejtély, látványos jelenetek és természetesen Emily Blunt, aki gyakorlatilag egyedül is elviszi a hátán az egész filmet. A külföldi kritikák sem véletlenül emelték ki őt, a film egyik legnagyobb erőssége egyértelműen az ő jelenléte. És közben van valami furcsa érzés az egészben.

Engem az idegen civilizáció kérdése mindig is érdekelt. Nem azért, mert minden második videó alatt elhiszem, hogy az amerikai kormány már 1947-ben lepaktált a szürkékkel, hanem egyszerűen azért, mert szerintem elképesztő egoizmus lenne azt gondolnunk, hogy ebben a felfoghatatlan méretű univerzumban kizárólag mi vagyunk értelmes életre képes lények. Erre jön Hollywood, amely az elmúlt évtizedekben időnként egészen zavarba ejtő módon képes olyan dolgokat megpendíteni, amelyek később valamilyen formában visszaköszönnek a valóságból. A leleplezés napja pedig eleve egy olyan korszakban érkezik, amikor az UFO-k helyett már hivatalosan is UAP-okról beszélnek, amerikai meghallgatások, katonai felvételek és kormányzati dokumentumok kerülnek elő, vagyis a téma már rég nem csak a kocsmaasztal mellett üldögélő ufóhívők játszótere. A film időzítése ezért egészen érdekes. És itt jön az, ami miatt én ezt a filmet nem akarom egyszerűen egy legyintéssel elintézni, inkább elkezdem realizálni.

Ha azt mondom, hogy jó, tegyük fel, hogy ez nem egy Spielberg-film, hanem egy történet arról, hogy tényleg létezik egy nálunk sokkal fejlettebb civilizáció, amely évtizedek óta kapcsolatban áll velünk, a kormányok pedig ezt titkolják, akkor azért elég érdekes gondolatokhoz jutunk. Mi történne velünk, ha egyik napról a másikra bizonyossá válna, hogy nem vagyunk egyedül? Összeomlana valami? Vagy éppen ellenkezőleg, először éreznénk igazán, hogy mennyire jelentéktelenek vagyunk? És vajon egy olyan civilizációval szemben, amely technológiailag ennyire előttünk jár, tényleg lenne bármilyen esélyünk? Vagy már maga a kérdés is abból az emberi arroganciából fakad, hogy automatikusan háborúban, fenyegetésben és dominanciában gondolkodunk? A film ezekbe a kérdésekbe igazán mélyre már nem merül. Ez egyszerre az erőssége és a hibája.

Spielberg nagyon pontosan érzi, hogyan kell egy ilyen filmet eladni a nézőnek. Tudja, mikor kell lassítani, mikor kell ránkdobni egy nagy látványos jelenetet, mikor kell titokzatoskodni, és mikor kell előhúzni azt az érzelmi húrt, amitől egy komplett moziterem egyszerre kezd el együtt lélegezni. Csak közben az ember néha azt érzi, hogy ennél azért több volt benne. A forgatókönyv időnként túlságosan magyaráz, a történet bizonyos pontokon megbicsaklik, és az végső felvonás sem tudja azt a súlyt hozni, amit a film eleje ígér. Ezt több külföldi kritika is megjegyezte: miközben a film izgalmas, látványos és tematikailag ambiciózus, a történet néha saját magában botlik meg. Azt azért el kell ismerni, hogy rohadt jól néz ki. És amikor Spielberg elkapja a fonalat, még mindig van keze ehhez. Nem véletlen, hogy vannak olyan kritikák is, amelyek szerint A leleplezés napja a rendező egyik legjobb filmje az utóbbi évekből. Én viszont nem tenném ennyire magasra. A leleplezés napja nem fogja megváltoztatni a világképedet, de ha hazafelé menet egyszer csak felnézel az égre, és megfordul a fejedben, hogy „b@szd meg, mi van, ha tényleg nem vagyunk egyedül?”, akkor Spielberg legalább elérte, amit akart, és ha más nem, egy két és félórás popcornfilm ennyit azért tudjon is.