Méghogy a régi szép idők… (Utolsó éjszaka a Sohóban)

Régen se volt jó, legfeljebb most még rosszabb - ez lehetne a mottója Edgar Wright (Haláli hullák hajnala, Világvége, Scott Pilgrim a világ ellen, Nyomd, bébi, nyomd!) új filmjének, amely a boldog emlékezetű hatvanas évek Londonjába kalauzol, azon belül is a Sohóba. Persze nem kis csavarral teszi: a történet modern hősnője, aki rajong a hatvanas évek Londonjáért, különleges érzékenységének köszönhetően az egykori Soho életének résztvevője lehet, ahol ugyanolyan élénken burjánzik a korszak mainstream és ellenkultúrája, mint a bűn. A cselekmény ide-oda vált a múlt és a jelen között, s lassan kibomlik egy több évtizedes rejtély megoldása.

„Túl sokat beszélünk a régi szép időkről, különösen, ami a politikát illeti, és főleg a hatvanas évekről gondoljuk azt, hogy akkoriban minden milyen tökéletes volt, semmi rossz nem történt – idézi a The Hollywood Reporter a rendezőt, aki 1974-es születésű. – Pedig a hatvanas évek sötét oldalát jól dokumentálja az irodalom, a film és a színdarabok tömkelege, de ezt csak az veszi észre, aki direkt oda akar figyelni erre. Van még egy furcsa dolog: minél távolabbra kerülünk egy évtizedtől, annál inkább hajlamosak vagyunk romantikus girlandokkal díszíteni, még a nyilvánvalóan sötét dolgokat is… és azt hiszem, ez veszélyes.”

A film női főszereplője, Thomasin McKenzie, akinek karaktere fejest ugrik a hatvanas évek legsötétebb bugyraiba, így foglalja össze, amit a történetről gondol: „A forgatás alatt tudatosult bennem, hogy nincs értelme folyamatosan a múltban élni, és nem szabad elsiklani a rengeteg rossz dolog fölött, ami történt.”

Mivel az Utolsó éjszaka a Sohóban hangsúlyosan ábrázolja a korszak brutálisan nőgyülőlő attitűdjét és a nők szexuális kizsákmányolását, a velencei világpremier után azt írták róla, hogy „elvitte a metoo mozgalom üzenetét a hatvanas évekbe”.

UIP-Duna