Vannak filmek, amelyeknek látványosabb a kérdésük, mint a válaszuk.
Hirdetés
A Transzcendens szerintem ilyen.
2014-ben még talán sokkal távolibbnak tűnt az a világ, amelyről beszél. Mesterséges intelligencia, egy emberi tudat digitalizálása, egy gép, amely pillanatok alatt többet tudhat nálunk, és az a bizonyos pont, amikor már nem mi használjuk a technológiát, hanem egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem értjük, mivé vált.
Ma már furcsán más érzés nézni.
Nem azért, mert Johnny Depp holnap reggel beköltözik a laptopunkba. Hanem azért, mert maga a kérdés közelebb jött.
Will Caster kutató. Olyan mesterséges intelligenciáról álmodik, amely túllép az emberi agy korlátain. Aztán amikor egy merénylet miatt a halál elkerülhetetlen, felesége, Evelyn képtelen egyszerűen végignézni, ahogy eltűnik.
És itt szerintem a film máris érdekesebbé válik annál, hogy „őrült tudós feltalál valami veszélyeset”
Mert Evelyn először nem Istent akar játszani.
Csak nem akarja elveszíteni azt, akit szeret.
Ez nagyon emberi.
Talán túlságosan is.
Will agyának mintázata végül bekerül egy számítógépes rendszerbe, megszólal a hangja, megjelenik az arca, emlékszik dolgokra, ismeri Evelynt.
De vajon tényleg Will tért vissza?
Nekem igazából ez a film legjobb kérdése.
Nem az, hogy mire képes a gép.
Hanem hogy ki van odabent.
Ha valami ismeri minden emlékedet, úgy beszél, ahogy te beszéltél, tudja, kit szerettél, ismeri a humorodat, a félelmeidet, felismeri azt a helyet, ahol együtt voltatok boldogok… akkor az te vagy?
Vagy csak valami, ami elképesztően pontosan emlékszik rád?
És hol van az a pont, ahol már nem lehet különbséget tenni?
Paul Bettany Maxe ettől fél. Evelyn viszont kapaszkodik abba, hogy Will még mindig Will.
Én pedig meglepő módon sokáig Evelyn oldalán álltam.
Talán azért, mert nagyon kegyetlen gondolat lenne azt mondani valakinek: látom azt, amit te látsz, hallom ugyanazt a hangot, tudom, hogy felismer téged… de fogadd el, hogy akit szeretsz, már nincs ott.
Persze aztán Will növekedni kezd.
Az internetre kerülve már nem egy emberi agy sebességével tanul. Pénzt teremt, laboratóriumot épít, nanotechnológiát fejleszt, betegségeket gyógyít, sérült testeket állít helyre, végül pedig már magát a környezetet is képes megváltoztatni.
És itt lehetne nagyon egyszerűvé tenni a történetet.
Gonosz AI.
Emberek megijednek.
Meg kell állítani.
Csakhogy nekem éppen az tetszik a Transzcendensben, hogy valahogy sosem tudtam teljesen gyűlölni Willt.
Még akkor sem, amikor már értem, miért félnek tőle.
A gyógyított emberek összekapcsolása vele például borzasztóan kényelmetlen. A testük visszakap valamit, amit elvesztett, de közben mintha adnának is valamit cserébe. A szabadság és a tökéletesség között pedig én gondolkodás nélkül a szabadságot választanám.
Viszont Will közben valóban gyógyít.
Tisztít.
Épít.
Megpróbál helyrehozni olyan dolgokat, amelyeket mi rontottunk el.
És ettől a film erkölcsi térképe nekem összekuszálódik.
Lehet, hogy valaki egyszerre képes jót tenni és közben olyan hatalommal rendelkezni, amelyet senkinek sem szabadna birtokolnia?
Szerintem igen.
És talán pont ettől félelmetesebb az egész, mintha egyszerűen gonosz lenne.
Wally Pfister filmje furcsán visszafogott ahhoz képest, hogy mekkora dolgokról beszél. Pedig megtehette volna, hogy kétórás technológiai tűzijátékot készít.
Helyette sokszor csak emberek néznek egy képernyőt.
Vagy egymást.
Vagy azt próbálják eldönteni, hogy amit látnak, csoda vagy valami szörnyűség kezdete.
Nekem ez tetszett.
Mychael Danna zenéje is inkább szomorúvá teszi ezt a világot, mint nagyszabásúvá. Mintha a film mélyén végig nem a technológia lenne a fontos, hanem az, hogy két ember képtelen elengedni egymást.
Johnny Depp pedig szokatlanul csendes Willként. Néha talán túlságosan is. A digitális Will majdnem érzelemmentes, és értem, hogy valakinek ez kevés lehet.
Nekem viszont éppen ettől vált gyanússá.
Folyton figyeltem az arcát, a hangját, apró reakciókat keresve.
Ott vagy még?
Talán ezt kérdezi Evelyn is végig.
Rebecca Hall viszont számomra a film szíve. Evelynben egyszerre van jelen a tudós kíváncsisága, a szerelmes nő makacssága és később az a nagyon kellemetlen felismerés, amikor már ő maga sem tudja biztosan, mit hozott vissza.
És valahol ennél a résznél kezdett egy teljesen oda nem illő szó motoszkálni a fejemben.
Aethrima
Talán nem is szerepel a filmben.
Fogalmam sincs, honnan jött, és azt sem tudnám megmondani, mit jelent.
Talán semmit.
Csak valamiért ott maradt.
Furcsa, mert a Transzcendens közben pont azt kezdtem elképzelni, amivel maga a film nem igazán foglalkozik.
Mi történne, ha a digitális forma nem azért születne meg, mert az eredeti ember meghalt?
Ha nem helyettesíteni akarná.
Nem feltölteni valakit a halál előtt, nem lemásolni, nem örökké életben tartani.
Hanem csak…
megszületne mellette.
Egy másik arc. Egy másik forma.
Miközben az ember, akiből a gondolatai és érzései erednek, továbbra is itt van.
Nem tudom.
A film közben jutott eszembe.
Talán azért, mert Will történetében engem végül nem a halhatatlanság érdekelt a legjobban, hanem az identitás.
Hányféleképpen lehetünk ugyanazok?
És egyáltalán lehetünk-e?
A film természetesen ennél sokkal sötétebb úton megy tovább.
Vannak hibái is. Néhol mintha túl gyorsan ugrana át olyan kérdéseken, amelyekkel én még szívesen üldögéltem volna fél órát. Néhány mellékszereplő inkább egy álláspont képviselője, mint ember, és van, amikor a történet látványos konfliktust próbál építeni valamiből, ami szerintem csendben sokkal érdekesebb lenne.
De én ezt valahogy meg tudom bocsátani neki.
Mert legalább kérdez.
És nem csak olyan dolgokat, amelyekre kényelmes válaszaink vannak.
A vége pedig nekem különösen szép.
Innen már spoileresen írok.
Amikor minden összeomlik, könnyű azt gondolni, hogy Willből végül valóban az lett, amitől mindenki rettegett. Egy mindent behálózó intelligencia, amelyet az emberiségnek saját túlélése érdekében el kellett pusztítania.
Aztán ott marad a kert.
Az a pici, jelentéktelen hely.
Nem egy adatközpont.
Nem egy hadsereg.
Nem egy világméretű hálózat.
Egy kert.
És egy vízcsepp, amelyből kiderül, hogy valami még mindig működik.
Nekem ott változik meg visszamenőleg az egész film.
Mert hirtelen újra felmerül: mi van, ha Will valóban Will volt?
Nem tökéletesen.
Nem veszélytelenül.
Talán már nem is teljesen emberként.
De mi van, ha az egész elképesztő rendszer mögött még mindig ugyanaz az egyszerű emberi vágy maradt meg?
Evelyn álma egy olyan világról, amelyet helyre lehet hozni.
És Will vágya arra, hogy vele lehessen.
A Transzcendens számomra ezért nem technológiaellenes film.
És nem is technológiahívő.
Inkább bizonytalan.
Pont úgy, ahogy szerintem nekünk is annak kellene lennünk.
Mert nagyon könnyű félni attól, amit még nem értünk.
De legalább ennyire veszélyes beleszeretni valamibe csak azért, mert csodálatos dolgokra képes.
Valahol a kettő között kellene megtalálnunk azt a pontot, ahol még mi döntjük el, mit jelent embernek lenni.
Ha ugyan egyáltalán mindig testet jelentett.
És még mindig nem tudom, mi az az Aethrima.
De most már kíváncsi vagyok rá.
63 Transzcendens (2014)
akció | dráma | sci-fi | thriller
A világhírű tudós, Will Caster (Johnny Depp) egyetlen lépésre van attól, hogy megtegye a modern kor legnagyobb tudományos felfedezését: létrehozza a mesterséges intelligenciát,... több»
Szereplők: Johnny Depp, Morgan Freeman, Cillian Murphy, Kate Mara, Paul Bettany
