Amalia Capri

Vannak filmek, amelyeknek látványosabb a kérdésük, mint a válaszuk
Vannak filmek, amelyeknek látványosabb a kérdésük, mint a válaszuk. A Transzcendens szerintem ilyen. 2014-ben még talán sokkal távolibbnak tűnt az a világ, amelyről beszél. Mesterséges intelligencia, egy emberi tudat digitalizálása, egy gép, amely pillanatok alatt többet tudhat nálunk, és az a bizonyos pont, amikor már nem mi használjuk a technológiát, hanem egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem értjük, mivé vált. Ma már furcsán más érzés nézni. Nem azért, mert Johnny Depp holnap reggel beköltözik a laptopunkba. Hanem azért, mert maga a kérdés közelebb jött. Will Caster kutató. Olyan mesterséges intelligenciáról álmodik, amely túllép az emberi agy korlátain. Aztán amikor egy merénylet ... több»

Egy kis varázslat sosem árt
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én imádom az Átkozott boszorkák hangulatát. Van benne valami nagyon otthonos. A ház, a testvéri civódások, a szerelem, a mágia, na, meg persze az a kis melankólia, amitől az egésznek különleges íze van, ugye, emlékeztek? Úgy megörültem, hogy folytatás készül. Bevallom, egyszerre voltam kíváncsi, és egy kicsit féltem is tőle. Ennyi év után vajon megmarad valami abból, amit annyira szerettünk az első részből? Sally és Gillian ismét együtt a filmvásznon, ez mekkora öröm már. Sandra Bullock és Nicole Kidman között még mindig ott van az a játékosság, ami miatt olyan jó őket együtt nézni. Nem kell mindent túlragozni, elég, amikor csak egymásra néznek, beszólogat... több»

Az a bizonyos első randi
Kevés olyan film van, amelynek ennyire egyszerű az alapötlete, mégis ennyire sokáig velünk marad. Az 50 első randi nem akar többnek látszani annál, ami. Egy romantikus vígjáték, tele furcsa helyzetekkel, szerethető szereplőkkel és az igazi hawaii napsütéssel. Éppen ezért lep meg újra és újra, hogy mennyi csendes szomorúság rejtőzik benne. Lucy minden reggel úgy ébred, hogy az előző napi emlékei eltűntek. Henry pedig minden reggel újrakezdi ugyanazt az utat. A legtöbb ember számára ez a történet a felejtésről szól. Számomra inkább az emlékezésről. Arról, hogy meddig tart egy érzés, ha már nincsenek közös emlékek. Arról, hogy elegendő-e a puszta jelenlét, és arról is, hogy a szeretet vajon egy... több»

A korszellem mulandósága és a mítosz időtlensége
Christopher Nolan Odüsszeiája számomra nem egyszerűen egy újabb irodalmi adaptáció. Sokkal inkább emlékeztet arra, hogy létezik egy valóság, amely régebbi minden politikai irányzatnál, minden kulturális divatnál és minden aktuális közbeszédnél. A kortárs filmgyártás egyik legfárasztóbb jelensége, amikor a klasszikusokat nem megérteni akarják, hanem kijavítani. Mintha Homérosznak, Shakespeare-nek vagy Tolsztojnak a XXI. század ízléséhez kellene alkalmazkodnia. Nolan szerencsére nem ezt az utat választja. Nem írja át az Odüsszeiát aktuális társadalmi pamfletté, nem moralizál fölöslegesen, nem próbál minden jelenetet mai szemmel újraértelmezni. Természetesen a film az ő értelmezése, pszichológi... több»

Az elpattanásig feszített húrok
A zongorahangoló legnagyobb ereje számomra nem egyszerűen a történetében rejlik, hanem abban, ahogyan a hangot képes feszültséggé alakítani. A film érzékenyen épít arra a gondolatra, hogy a világ nemcsak látható, hanem hallható is, és néha éppen a legapróbb rezdülések válnak a legnyomasztóbbá. Egy halk kattanás, egy visszhang vagy egy túl hosszúra nyúlt csend itt nagyobb súlyt kap, mint egy hangos robbanás. A főszereplő alakjában nem egyszerűen egy magányos embert látok, hanem valakit, aki a kiszámítható rendszerekhez menekül. Mintha az emberek kaotikus, kiismerhetetlen világa helyett a fizikában és a mechanikában keresne biztonságot. A zongorahangolás ezért számomra nem puszta mesterség vag... több»