Számomra ez a film nem egy szatíra, hanem egy mély, fizikai és egzisztenciális állapot bemutatása. Seahaven tökéletes, pasztellszínű díszlete a mesterséges, elidegenítő környezetek legtökéletesebb metaforája. Jim Carrey játéka abban a legzseniálisabb, ahogy szép lassan, szinte némán ismeri fel a körülötte lévő világ súlytalanságát: azt, hogy a legközelebbi kapcsolatai is csak üres felületek. A film legkatartikusabb pillanata nem egy nagy párbeszéd, hanem a tiszta, fizikai megtapasztalás: amikor a hajó orra átszakítja a festett kék eget, és Truman keze végre megérinti a hideg, kemény falat. Az az érintés a valóság kőkemény horgonya. Nem egy új igazságot talál meg, hanem végre bizonyosságot kap arról, hogy a világ, amelyben élt, valóban mesterséges volt. Truman vágya a nyílt tenger iránt azért különösen megrázó, mert nem egy vágyott hely felé halad, hanem a legmélyebb félelmét győzi le. A tengertől való rettegése nem a sajátja, hanem egy ráerőltetett korlát, amelynek célja, hogy soha ne hagyja el Seahavent. Amikor mégis kifut a nyílt vízre, nemcsak a stúdió falain tör át, hanem a belé épített félelmeken is. Én mindig teljesen egyedül vagyok, amikor a természetet járom, mert csak a csendben, mindenféle megfigyelő nélkül lehet igazán, emberként jelen lenni. Talán ezért érzem ennyire át Truman szökését is: nem egyszerűen elmenekül egy hazugságból, hanem visszaszerzi a saját valóságát. Mestermű a valóságba való áttörésről.
Számomra ez a film nem egy szatíra, hanem egy mély, fizikai és egzisztenciális állapot bemutatása. Seahaven tökéletes, pasztellszínű díszlete a mesterséges, elidegenítő környezetek legtökéletesebb metaforája. Jim Carrey játéka abban a legzseniálisabb, ahogy szép lassan, szinte némán ismeri fel a körülötte lévő világ súlytalanságát: azt, hogy a legközelebbi kapcsolatai is csak üres felületek. A film legkatartikusabb pillanata nem egy nagy párbeszéd, hanem a tiszta, fizikai megtapasztalás: amikor a hajó orra átszakítja a festett kék eget, és Truman keze végre megérinti a hideg, kemény falat. Az az érintés a valóság kőkemény horgonya. Nem egy új igazságot talál meg, hanem végre bizonyosságot kap arról, hogy a világ, amelyben élt, valóban mesterséges volt. Truman vágya a nyílt tenger iránt azért különösen megrázó, mert nem egy vágyott hely felé halad, hanem a legmélyebb félelmét győzi le. A tengertől való rettegése nem a sajátja, hanem egy ráerőltetett korlát, amelynek célja, hogy soha ne hagyja el Seahavent. Amikor mégis kifut a nyílt vízre, nemcsak a stúdió falain tör át, hanem a belé épített félelmeken is. Én mindig teljesen egyedül vagyok, amikor a természetet járom, mert csak a csendben, mindenféle megfigyelő nélkül lehet igazán, emberként jelen lenni. Talán ezért érzem ennyire át Truman szökését is: nem egyszerűen elmenekül egy hazugságból, hanem visszaszerzi a saját valóságát. Mestermű a valóságba való áttörésről.