Zűr az űrben

2019.10.29 19:24 Puncs Olvasottság: 552x

0

Régen láttam már ennyire unalmas, vonatott filmet, e tekintetben talán csak a Gravitáció képes felülmúlni. Ez is, az is az űrben játszódik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem olvastam a regényt, és a hetvenes években készült orosz filmet sem láttam, de ennél mindkettő csak jobb lehet.

Adott egy remek alaptörténet. A George Clooney által megformált Dr. Chris Kelvinnek az otthonától távol, a Prometheus nevű űrállomáson kell szembenéznie szomorú, fájdalmas múltjával. Ennek ellenére a több mint másfél órás játékidő alatt semmi igazán drámai nem történik. Kelvinnek ismét át kell élnie felesége elvesztését, de ez különösebben nem viseli meg. Kicsit szomorkodik, kicsit dühöng miatta, aztán tudomásul veszi. Így, amikor a film végén nehéz döntést hoz a sorsát illetően, nem vált ki az emberből semmilyen együttérzést, pedig engem igazán nem nehéz megríkatni.

Ami a többi szereplőt illeti, nem igazán ismerjük meg őket, ahogy az előéletükről sem tudunk meg semmit, pedig sokat hozzáadott volna a filmhez. Ugyan az elején látjuk az egyik tudós, Gibarian kisfiát szaladgálni az űrállomáson, akinek nagyon nem kellene ott lennie, vagy halljuk, hogy a másik tudós, Gordon nincs egyedül a szobájában, de ennél többet nem tudunk meg róluk. Egy rejtélyes sci-fire számítottam, ehhez képest rögtön az elején kiderül szinte minden. Sokkal érdekesebb, izgalmasabb lett volna az egész film, ha a nézőnek magának kellett volna rájönnie, hogy mégis mi történik, vagy a legvégén egy csavarnak köszönhetően derültek volna ki a dolgok.

Sajnálom, hogy egy ilyen remek alapötletből ilyen keveset hoztak ki. Ha az alkotók a főszereplő lelki gyötrődését szerették volna bemutatni, akkor sokkal több drámára lett volna szükség. Ha ezt a filmet egy izgalmas sci-finek szánták, akkor kevés volt benne a feszültségkeltés, a váratlan fordulat. Én az utóbbira számítottam, így nekem ez a film egy hatalmas csalódás volt.