A film egy különleges dátum kapcsán jött létre, 2013-ban lett száz éves az indiai mozi. Ezért egy különleges filmmel tisztelegnek az évfordulón, négy rövid történet négy rendezőtől. Menjünk sorjában: Karan Johar mondhatni "színt vallott". Évek óta megy a pusmogás Bollywoodban, hogy Johar meleg-e vagy sem. Egy 1860-as törvény bűncselekménynek tekinti (még az angolok iktatták be), amit 2009-ben hatályon kívül helyeztek. Ezt a filmet májusban mutatták be, december óta meg újra félnivalója lehet Joharnak, mert a legfelsőbb bíróság visszavonta döntését, azzal az indokkal, hogy a törvényt csak az indiai parlament törölheti el, és megint 10 év börtönnel büntethető. Mondjuk nonszensz. Amúgy a film hihetetlenül bátor, és Almadóvar legjobb formáját mutatja, Karan Johart meg én most is az egyik legnagyobb hatású filmcsinálónak tartom, akár meleg, akár nem. A három szereplő: Rani Mukerji, Randeep Hooda és olyan természetességgel mutatták be a hétköznapokat, hogy egészen lenyűgöztek.
Dibakar Banerjeetől sajnos nem láttam még egy filmet sem, de az Oye Lucky! Lucky Oye!-ről már sokat hallottam. Színészválasztása tökéletes: ezt a szerepet, mintha Nawazuddin Siddiquira szabták volna. A pasi egyszerűen nem tud hibázni, az instant-statiszta szerepében fergeteges volt.
Zoya Akhtart imádom! És a film, ami egy kisfiú álmairól szól (egy picit hasonlít a Billy Elliot-ra, de azért nem annyira), aki nem akar focizni, hanem Katrina Kaif akar lenni. És Katrina el is jön hozzá (cameo tőle), hogy ne adja fel az álmait. A csattanó meg annyira jópofa, hogy nevettem rajta!
Anurag Kashyap elég nagynevű rendező (Gangs of Wasseypur) de leginkább íróként elismert (Water, Valley of Flowers, Guru, Kurbaan, Udaan stb.). Elég csavaros esze van, hogy egy apró történetből nála akár horror, vagy vígjáték is kerekedhet. Vineet Kumar Singh (Vijay szerepében) kanosszát jár apja utolsó kívánságát teljesítendő (vigyen anyja murabbájából Amitabh Bachchannak, és hozza vissza a megkóstolt süteményt), szerencsétlen fószert komolyan megsajnáltam, főleg, mert miután végre megszerezte az istenített sztár harapását (cameo szerep ez is), utána a poklok poklát járta meg.
Mindegyik sztori önállóan is megállná a helyét, akár egész estés mozifilmben, hiszen ennél gyengébb ötletekből is három órás filmeket kerítenek odaát. De örülök, hogy ezek inkább ilyen rövid történetek voltak.
Ja: a VÉGE cím után nehogy kikapcsoljátok, az egyik legszebb rövidfilmet láthatjátok a 100 éves indiai moziról, csodálatosan összevágva a bollywoodi filmeket, (időrendi sorrendben) olyan frappánsan, hogy a szereplők tátogása pont úgy tűnik, mintha a Bombay Talkies főcímzenéjét énekelnék, és persze ez nem minden.
