Én nagyon vártam már ezt a filmet. Három okom volt rá: Sanjay Leela Bhansali, Ranveer Singh és Deepika Padukone. És nem csalódtam. Tökéletes!
Ranveer Singh és Deepika Padukone kettőse uralja a vásznat, szinte süt belőlük a szenvedély, és a mondataik annyira kétértelműek, hogy nem tudod, a szerelemről, vagy a gyűlöletről beszélnek-e?
Bhansali előző életében impresszionista festő lehetett, mert varázslója a színeknek, ezúttal a vérvörös és a narancssárga lep el mindent, és az általa írt dalok megzubogtatják az ember vérkeringését. Nem néztem még utána, hogy ki volt a koreográfus, de a körtáncok olyan hatásosak, hogy legszívesebben én is beálltam volna közéjük. A dalok önmagukban is megállják a helyüket, legyen az bulira hívó partidal, vagy fájdalmasan szép szerelmes ballada.
Bhansali a letűnt korokban univerzális ember lett volna, egy indiai Leonardo da Vinci, aki bármihez is nyúl, azt professzionálisan teszi. Az ő filmjeivel kellene reklámozni Indiát, mert egyszerre szól a nyugati értékrenden felnőtt mozijárókhoz és a tradíciókhoz ragaszkodó keletiekhez, a sajátosan indiai légkört olyan atmoszférával tudja megjeleníteni, hogy egyetemes és örökérvényű képeket kapunk tőle ajándékba.
Én teljesen le vagyok nyűgözve, és egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a FilmFare-on 6 jelölést kapott (legjobb rendező, legjobb férfi, női főszereplő [Deepika Padukone duplázott, mert a Chennai Expresszért is jelölték], legjobb női mellékszereplőként Supriya Pathak elképesztő alakítást nyújtott Leela anyja, Dhonkar Baa szerepében, legjobb zene [szintén Bhansali műve] és legjobb női playback énekes).
