Igazság szerint a film annyira megdöbbentett, hogy még sírni sem tudtam. Csak szinte végig összeszorult torokkal, és kifacsarodott szívvel néztem a hétévesen özveggyé lett kislány Chuihya szomorú történetét, akit a vallás nevében az özvegyek házába zárnak, de valójában csak a pénzről szól az egész. Egy szájjal kevesebbet kell etetni, négy szárit és egy ágyat takarít meg a család, ha száműzik az özvegyet. Narayan (John Abraham), a fiatal és idealista Gandhi-hívő megpróbálja felszámolni a helyzetet, de azonkívül, hogy tragédiák sora éri (beleszeret az egyik fiatal özvegybe, akiről kiderül, hogy a város önelégült és torz lelkű urainak játékszere, s ezért a kiúttalan szerelem elől a halálba menekül; apjáról meg az derül ki, hogy bár szabadgondolkodónak tartja magát, azért nem tartja elfogadhatatlannak, hogy egy bráhmin lefeküdjön egy özveggyel, hiszen ezzel megáldja a szerencséseket, hogy megalázza ezzel a saját feleségét, az fel sem merül benne), nem tud túl sokat tenni. Mikor az új játékszernek Chuihyát szemelik ki, akkor betelik a pohár...
A film 1938-ban játszódik, de Indiában a mai napig vannak gyerekházasságok (bár a törvény szigorúan tiltja), és el tudom képzelni, hogy az özvegyek sorsa ma sem könnyebb, mint akkor volt.
Gandhi harca még korántsem ért véget. Indiát most már nem az angolok uralma alól, hanem saját megcsontosodott, és embertelen hagyományaitól kell megszabadítani.
John Abraham egyre szimpatikusabb, bár jó néhány maszalá, és blockbuster filmet láttam tőle, amelyek leginkább csak mozipénztár-megdöntésre voltak kihegyezve, valójában ésszel megválogatja a szerepeit, és tud játszani.
