A méltán elfeledett (magyar) filmek versenyében teljes joggal indulhatna ez a sci-finek titulált valami. Egy nem túl eredeti ötletből kihoztak egy meglehetősen gyenge ponyvaalkotást, amin – úgy tűnik – az sem segített, hogy kanadai–magyar koprodukcióban készült. (Az 1956-ban Kanadába emigrált producer, Séfel József szerencsére ennél jóval minőségibb és sikeresebb alkotások – pl. a Macskafogó, a Szaffi – elkészülését is segítette anyagilag.) Talán jobb lett volna, ha nem forgatják le ezt a filmet...
A cselekmény egy idegen bolygón játszódik, ahol átjáróházszerűen egymást érik az emberek űrhajói. Közben sokan meghalnak, így aztán kiküldenek néhány járőrt, hogy derítsenek fényt a rejtélyes esetekre. Gyanúsabbnál gyanúsabb és furcsán viselkedő emberek sorakoznak fel a sztoriban, aztán jön a nagy leszámolás. Nagyjából ennyiben ki is merül a film cselekménye, amely helyenként kicsit zavaros, talán a balladisztikus tömörség időnként túlzásba vitt alkalmazása (vagy éppen a hozzá nem értő forgatókönyvíró) miatt.
A sci-fi leginkább csak háttér ebben az alkotásban, a filmet a magam részéről inkább tartanám akció-/westernelemekkel megtűzdelt kriminek/thrillernek. Valami értelmet azért megpróbáltak belegyömöszölni a sztoriba (a jó sci-fitől sosem volt idegen az, ha elgondolkodtató mondanivalót is közölni szerettek volna vele, mint pl. Zsoldos Péter alkotásai), de ez nagyjából annyiban ki is merült, hogy ne legyünk nagyravágyók és önzők, a fontosabb és mélyebb témákat – pl. mennyire bízhatunk egymásban vagy a technológiában, mennyire etikus dolog információkat visszatartani az "egyszerű" emberektől – sajnálatos módon nem fejtik ki részletesebben.
A suta, felszínes cselekményvezetéshez béna párbeszédek kapcsolódnak, kidolgozatlannak éreztem mind a történetet, mind a jellemeket. B kategóriás zsánerfilmek (krimi, akciófilm) hangulata köszön vissza ebből a műből, ötlettelen toposzlopás a köbön. A film ugyan alig több mint 70 perc, sokszor mégis kínosan lassan peregnek a percek, ezt a csekélynek tartható játékidőt sem sikerült tartalommal megtölteniük az alkotóknak. A viszonylag érdekesnek tűnő kezdés után sajnos leül az amúgy sem magas színvonal, és a film a későbbiekben sem igazán talál magára.
A színészek is csak ledarálják a mondanivalójukat, mert valószínűleg ők sem értik, hogy mi ez az egész. (Ezt szerintem szimbolikusan jól jelzi az a jelenet, amikor két színész a tankok elől bujkálva ide-oda szaladgál jobbra-balra, megpróbálva elhitetni a nézővel azt, hogy ők bizony most menekülnek.) A néző kicsit beleborzong, hogy jobb sorsra érdemes, tehetséges színészek (Trokán Péter, Tordai Teri, Velenczey István) vajon miben reménykedhettek, amikor elvállalták a szerepet.
Rajnai András alkotókedve elismerést érdemel, az elsők között kísérletezgetett a blue box technikával, a videós filmrögzítéssel, viszont ez a filmje gyenge lett. Sokszor nevethetnékje támad a nézőnek, már ha nem a fejét fogva szörnyülködik. (Azt speciel végképp nem értettem, hogy a szereplők miért lángszóróval aprítják egymást.) A díszletek, jelmezek sajnos leginkább a "béna" kategóriába sorolhatók be, a trükkök is ügyetlenek (kivételként talán az űrhajómakettek említhetők), és ez még akkor is fájó pont, ha tudjuk, hogy a film egyébként a televízió számára készült, tehát viszonylag alacsony költségvetésből gazdálkodhattak az alkotók.
Az pedig nagyjából a szánalmas kategóriába sorolható megoldás, amikor az operatőr az űrhajó rázkódását a kamera veszett ritmusú rázásával próbálja szimulálni. Ha más nem is, a barlangban játszódó jelenetek – főleg a bizarrul ható lángszórós "lövöldözéssel – legalább némi elégtételként szolgálnak a nézőnek.
A "mi lett volna, ha" nyilván történelmietlen kérdés, viszont az az érzésem, hogy egy mívesebb forgatókönyvvel és némileg több pénzzel egy egész jó filmet ki lehetett volna hozni ebből az ötletből. Így viszont egy könnyen feledhető, alacsony színvonalú alkotás született, amely sajnos az egyik Achilles-pontja a Rajnai-életműnek.
