Rengeteget hallottam már erről a filmről, és többségében nem túl kecsegtető véleményekkel, illetve kritikákkal ihlették eme alkotást, ezért hát gondoltam, teszek vele jómagam is egy próbát.
Maga a története a filmnek (a sablonosságán kívül) nem rossz, tehát ettől még egy teljesen élvezhető, amolyan közepes színvonalú produkcióhoz is lehetett volna szerencsém. Viszont ami miatt nem így alakult, azok maguk a forgatókönyvbéli hiányosságok, a szereplők teljes mértékű irracionális viselkedése, és sajnos a főhősnőnket alakító Jaimie Alexander kimondottan színtelen alakítása.
Pedig, mint említettem, a film koncepciója nem rossz, kimondottan jól tudja az első felében adagolni a feszültséggel teli hangulatot, csak mikor megjelenik az ügyeletes gonosztevőnk, valahogy elkezd szétcsúszni az egész alkotás. Ez a legtöbb filmnél pont fordítva szokott lenni, de itt annyi misztikummal és kérdőjelek sokaságával töltik meg a készítők a nézők fejét, hogy egyszerűen elvész az a kevés élvezhető hangulata is, ami még az elején tetten érhető volt, és innentől kezdve az egész film egy fájdalmas kálváriába csap át. A cselekmények kusza összevisszaságából pedig egy olyan film születik, amit kimondottan nehéz élvezni.
A rendező, forgatókönyvíró és egyben producer, John Shiban azt nyilatkozta, hogy nagy hatást gyakoroltak rá az 1971-es Párbaj és az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás című alkotások, és ezzel a filmjével szeretett volna tisztelegni ezek előtt, de egy pillanatra sem hasonlítanám össze a Pihenő a pokolban című filmet ezekkel. Bár az kétségtelen, hogy néhol azért visszaköszön itt is ezen filmek hangulata, de ez még így édes kevés.
A vágása és fényképezése mondjuk nem lett rossz, de sajnos minden pozitívumára erőteljesen rányomódik a negatívumok sokasága. Két évre rá készült egy folytatása is Pihenő a pokolban: Ne nézz hátra! címmel, amiben próbálják azokat a lyukakat befoltozni a történeten és a forgatókönyvön, amikkel az első részénél találkozhattunk.
Mindent egybevéve egy kimondottan nehezen élvezhető film a végeredmény, ami olyan gyorsan merül majd el a néző emlékezetének a homályába, mint az a bizonyos szürke szamár a ködben.
