Furi doki első rendelése nagyon látványos és… nagyjából ennyi

2019.04.27 14:38 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 124x

0

2016-ra a Marvel eljutott oda, hogy magabiztosan tudta használni azokat a paneleket, amelyeknek segítségével a mozifilmjeik egy bizonyos minőséget tudtak hozni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy-két rosszul sikerült kivételtől eltekintve az MCU-alkotások jó filmek. Ehhez viszont az is hozzá tartozik, hogy ha ezek a filmek a „sima” jóról az „igazán” jó szintre akarnak elmozdulni, akkor nem árt némi kísérletezés, valami új és váratlan Kevin Feige-ék részéről. Ebből a szempontból Doktor Strange karaktere nagyon jó alapot jelentett, elég, ha csak annyit mondunk, hogy a ’60-as évek pszichedelikus képi világa keveredik a modern CGI-technika vizualitásával. A látványban nagyon ambiciózus film azonban képtelen volt elvarázsolni, mert hiába volt itt csiribí meg csiribá, ezt a történetet tulajdonképpen már sokadjára láttuk.

Stephen Strange a világ legjobb idegsebésze, s ezt ő is tudja magáról, ebből kifolyólag meglehetősen arrogáns, egoista, a gondolatai pedig többnyire a hírnév és a szakmai előmenetele körül forognak. Páratlan karrierjében egy autóbaleset okoz fordulatot, melynek következtében a doki mindkét keze szilánkosra törik. Mivel a nyugati orvoslás nem segít a gyógyulásában, kelet felé veszi az irányt (egészen Nepálig utazik). Mondjuk ez a felvetés az egyike a pozitívumoknak a történet szintjén: mekkora esély van rá, hogy egy a nyugati orvosolásban sikeressé váló doki rákényszerül arra, hogy kicsit engedjen a prekoncepcióiból, és a keleti gyógyítókkal kerüljön kapcsolatba? (A valóságban ez a kettő szöges ellentétben áll egymással, legalábbis ma még biztosan) Kamar-Taj falain belül nemcsak a gyógyulás vár Strange-re, hanem egy sokkal nagyobb erő, a mágia elsajátítása is. Erre pedig szükség lesz, hiszen világunkat (ismételten) egy kozmikus veszély fenyegeti, melynek hátterében az egykori Kamar-Taj mester, Kaecilius áll (akit pedig Mads Mikkelsen alakít, így ne csodálkozzunk azon, hogy gond van a szemével).

Kezdjük a film erősségeivel: a Doktor Strange az MCU (vizuálisan) leglenyűgözőbb darabja. Szemkápráztató, ahogy az effektekért felelős csapat teret és időt hajlít, vagy, ahogy párhuzamos meg tükördimenziókat mozgat a játékidő során. Annak idején, amikor a mozik játszották, lemaradtunk róla, de abban biztos vagyok, hogy e film esetében a 3D nem lett volna pénzkidobás. Az elképesztő látványvilág mellett azonban sok újdonsággal nem fog szolgálni, s ez leginkább a narratívájának köszönhető. Ugyanis megint egy eredettörténettel van dolgunk, emiatt a cselekményben a váratlan húzások száma a nulla felé konvergál: megismerjük a főszereplőt civilként, jön a trauma, keresi a megoldást, először kicsit szkeptikus, majd elfogadja, szép lassan „hőssé” válik, végül pedig jöhet a nagy összecsapás a gonosszal. Igen, ez biztonsági játék, nincs mit szépíteni rajta. De még, ha ezen úgy-ahogy túltesszük magunkat, akkor is ott van a másik probléma: a karakterek. A hangsúly természetesen a címszereplőn van, akivel nincs is probléma: kap érdemi háttérsztorit, elég árnyalt, s Cumberbatch is jól hozza a figurát (ha kell, öntelt, ha kell, szkeptikus, s néha még vicces is tud lenni). A többiek viszont… a Rachel McAdams által alakított Dr. Palmer olyan keveset szerepel, hogy akár ki is hagyhatták volna a sztoriból, Tilda Swintont ugyan nagyon érdekes látni kopaszon az Ősmágus szerepében, ugyanakkor furcsa, hogy a képregényekben (amennyire utána tudtam nézni) az említett karakter egy idős és szakállas bácsi. Kaecilius pedig egy tükörkép gonosz, semmi egyedi nincs benne, ami viszont írói bakinak titulálható. Talán Mordo karakterét emelhetnénk ki, akibe egy picivel több komplexitást próbáltak beleszuszakolni (de ehhez meg kell várni a stáblista végét).

A Doktor Strange megpróbál helyenként újító lenni a Marvel-univerzumon belül, de csak nagyon kicsi kockázatot vállal, emiatt hiába az elképesztő látványvilága és technikai megoldásai, számunkra a kevésbé érdekes képregényfilmek táborát erősíti.