Senki sem lehet próféta...?

2026.01.21 18:01 Una pura formalità Olvasottság: <100x

0

Nem értem a fanyalgókat, mert Jim Sheridan egy remek Jim Sheridan-mozit tett le az asztalra, amiben a generációkra visszamenőleg kölcsönösen traumatizáló angol-ír együttélés keserű tapasztalatai feloldatlan és feloldhatatlan ellentétekben, kőkemény társadalmi keretekben és szabályokban és kétségbeejtően depresszív általános atmoszférában csapódnak le. Itt hiába a jó szándék, a jó irányba mutató kezdeményezés, és csupán egy nyugodt élet vágya, ha még szikra sem kell ahhoz, hogy elszabaduljon a pokol.

A történet a húsvéti egyezményt megelőző időszakban játszódik, így a levegőben már érezhető a jobb jövőbe vetett halvány remény, de az erőszak sokak számára még mindig az alapvető érintkezési forma, ha a másik közösségről van szó, és a megtorlások sorozatának nem nagyon látszik a vége. Daniel Day-Lewis kiváló, mint mindig (állítólag három évig edzett erre a szerepre, és a vásznon kívül is erős ellenfele lehetett volna a súlycsoportjában bárkinek), és a fiatalkori szerelmét alakító Emily Watsonban, illetve az egykori mentorát játszó Ken Stottban kiváló partnerekre talál. És bár Brian Cox IRA-vezetőként is korrekt, a show-t a megbékélés ellen lázadó Gerard McSorley lopja el – az ő közös, majd egyre inkább széttartó pályájuknak érdemes lett volna egy másik filmet szentelni.

Összességében igen kedveltem ezt bonyolult témát boncolgató, de egyszerű eszközökkel operáló alkotást. Két kritikus megjegyzés mindazonáltal indokolt:

1. A szerelmi szállal kapcsolatban a múltra vonatkozóan igen sok kérdés maradt nyitva (például a letartóztatás után miért nem kereste Maggie Dannyt?).

2. Egy akkor és ott felnőtt IMDb-s hozzászóló szerint az IRA valósága nem így nézett ki, és a protestánsok és katolikusok semmiképp nem jártak volna közös bokszklubba (ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom).

85%-ot adnék, ez itt négy csillag.