Érdekes megközelítésű karriertörténet

2017.10.19 21:25 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

1

Na, végre egy olyan film, amelynek jobban tetszik a magyar címe, mint az eredeti. Persze első hallásra furcsának tűnhet, de bizony, ahogy a történet is igazolja (s valószínűleg a történelem is) Himmler nem lett volna képes ilyen karriert befutni Heydrich agya nélkül. Nélküle nem lett volna wannseei konferencia, amelyen több ezer zsidót küldtek a halálba, na és a „végső megoldás”, az Endlösung sem készült volna el, amelynek a végső verzióját maga Heydrich nyújtja át halálos ágyán Himmlernek (legalábbis a film szerint). Persze az már más kérdés, hogy mennyivel jobb lett volna a világnak, ha nem lett volna ekkora összhang e között a két férfi között…

Na de visszatérve a filmre. Érdekes szerkesztésű mű, amely nem lineárisan építkezik; össze-vissza ugrálunk az időben, amely nyilván a feszültség fokozására szolgál, ám számomra kicsit zavarónak bizonyult. Már a film legelején látjuk a Heydrich ellen elkövetett merényletet (persze a végkifejletét lezáratlanul hagyják), majd aztán visszaugrunk egy nagyot az időben, akkorra, amikor emberünk még nem is volt olyan „híres”, s legnagyobb gondja, hogy hogyan magyarázza ki magát egy kínos viszonyból. Majd megismerkedik későbbi feleségével, Linával, aki a náci párt lelkes tagja, s ő maga erőlteti, hogy lépjen be újdonsült férje is a pártba. A csodálatos Rosamund Pike (Lina szerepében) méltatlanul keveset mutathatott meg magából ebben a filmben. Persze az a kevés, amit láthattunk az tökéletes: ahogyan a karakter formálódik, Lina kezdeti lelkesedése átalakul, amikor rájön, hogy férje nagyszabású karrierje az ő rovására megy, hiszen az a szenvedély, amit eddig kizárólag rá irányult, most a munkája jelenti számára. Jason Clarke-nak pedig szerintem a szeme sem áll jól, így tökéletes választás volt Heydrich szerepére, alakításában végig ott feszült az a kegyetlenség, ami a valóságban is jellemezte a karaktert. És ha már a keveset használt színészeknél tartunk: Mia Wasikowska is túl nagy név ahhoz, hogy egy ilyen apró mellékszerepben tékozolják el… Nem azt mondom, hogy a rendező (Cédric Jimenez) nem ért a színészvezetéshez, de mintha az arányokat nem tudná jó belőni.

A filmben borzasztóan megterhelő képsorokat láthattunk; főként a lidicei mészárlásra gondolok, amely során megtorlás gyanánt egy egész falut lemészároltak. Heydrich felemelkedésének történetével egyidejűleg pedig láthatjuk azokat a képsorokat, amelyekben az ellene irányuló merényletre készülődnek. Sőt, egy ponton már ez a szál válik az elsődlegessé. A film pozitívuma, hogy nem csak magára az akcióra szorítkozik, hanem bemutatja a két fő szereplőt is: Jozefet és Jant. Nyilván, az elejétől fogva tudjuk, hogy ők nem nyerhetnek, de azáltal, hogy megismerjük a belső motivációjukat, bepillantunk a szerelmi életükbe, a film felkelti a néző szimpátiáját, s felkészít a záró jelenetek pátoszos hangvételére, hiszen így minden jó érzésű emberben megmozgat valamit az, ahogyan ez a két fiatal fiú hősi halált hal a templom pincéjében. Összességében tehát egy érdekes megközelítésű karriertörténettel van dolgunk, amelynek bár megvannak a maga hibái, de az összkép végeredményben így is jó nálam.