Egy család széthullása

2017.12.30 09:44 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 188x

2

Az idei év végén beszambázott a hazai mozikba Yorgos Lanthimos új filmje, amely folytatva a rendező korábbi filmjeinek trendjét, ismét egy állatnevet tüntet fel a címében (a korábbi Kutyafog és A homár után). A sejtelmes Egy szent szarvas meggyilkolása mögött pedig a 2017-es magyar premierfilmek közül az egyik legnyomasztóbb mozgókép került elő, amely a görög mitológiából építkezik (mielőtt még megijednénk: nem kell antik irodalmárnak lenni, hogy erre rájöjjünk, a filmben elhangzik egy apró utalás az ihletforrásra). A filmben egy család széthullását követhetjük végig: adva van egy sikeres sebész, Steven (Colin Farell), mellette a szép feleség (Nicole Kidman), két gyermek, szép ház és menő állás. A dolgok akkor kezdenek érdekes irányba fordulni, amikor a sebész életében megjelenik egy srác, Martin (a Dunkirkben is szereplő Barry Keoghan), s a férfi és a fiú között kialakul egy nagyon érdekes kapcsolat, amely során szörnyű titkokra derül fény (ezt nem áll módomban szétspoilerezni), egyértelműsítve: a fiú okkal férkőzött be az orvos életébe. Aki pedig igazán veszélyben van: az Steven családja.

Lanthimos filmje nem ijedt meg attól, hogy a történetmesélése során zavarba ejtő képsorokat alkalmazzon (már kezdéskor egy felnyitott mellkas, illetve egy nyálkás, dobogó emberi szív hosszas ábrázolással kényeztetik a nézőt, de lesz példa bizarr maszturbálós jelenetekre és önmarcangolásra is), a kamerakezelés Stanley Kubrick filmjeit idézi, a zenehasználata csak tovább fokozza a jelenetek feszültségét, még inkább erősítve a történet nyugtalanító hatását. Őszintén szólva, borsódzott végig a hátam ettől a vészjósló zenétől, amely olykor a nyugalmat ígérő jelenetekbe is beférkőzött, így jelezve, hogy a feszültség egy pillanatra sem múlt el. A forgatókönyvet azonban hatalmas dicséret illeti abból a szempontból, hogy ebbe a thrilleres sztoriba is képes egy finom, alig észrevehető fekete humort is belecsempészni (ez természetesen a film drámaiságából semennyit sem vesz el), így talán nem véletlen, hogy Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díjával tüntették ki az Egy szent szarvas meggyilkolását. Ne feledkezzünk meg a színészekről sem, külön kiemelve a Martint alakító Barry Keoghant: úgy képes horrorfilmbe illően vészjósló lenne, hogy sem kinézetében, sem gesztusaiban sincs semmi ijesztő. Itt ugyancsak a remek forgatókönyvhöz kell visszakanyarodnunk, hiszen Martinnak a sebésszel, illetve az ő feleségével folytatott párbeszédeiből kerekedik ki a drámai végkifejlet, amely nem csekély szörnyűséget ígér (s talán az sem véletlen, hogy tőle hangzik el a film egyik kulcsmondata: ez egy allegória). Rajta kívül még Colin Farell érdemel említést, akinek a karakteren szépen végigkövethetjük a teljes kontrollvesztés folyamatát, valamint az ego és a reménytelenség küzdelmét, amely után csak a nihil maradhat, s meg kell hagyni, az ilyen figurákat remekül hozza a színész. Spoiler elkerülése mellett, a történetben egészen érdekes, allegorikus módon kerül előtérbe a „szemet-szemért, fogat-fogért” ősi elve, amelybe beférkőzik egyfajta vallási áhítat. Ettől pedig olyan komplex élményt ad a nézőnek, amivel nem fog tudni még sokáig megbirkózni.

Minden erénye ellenére azt sem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a görög rendező új alkotását nem könnyű befogadni, próbára teszi a nézőt (ebben a tekintetben a mostani filmes felhozatalból az anyám!-mal tudnám párhuzamba állítani), s a nyomasztó hangulata miatt nem mostanában fogom újranézni. Kicsit meg is lepett, hogy a multiplexek is műsorra tűzték, ám ennek inkább örüljünk, úgyhogy aki egy jól összerakott pszichothrillerre vágyik, annak megéri jegyet váltania rá.