Day-Lewis utolsó munkája

2018.03.05 13:04 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 102x

2

Egy nagy meglepetés számomra a Fantomszál, ugyanis valamiért azt gondoltam, hogy megint kapunk egy vonatatott történetet Daniel Day-Lewis-tól (nem tehetek róla, én a Lincolnt is halálosan untam tőle). De szerencsére ezúttal nem így történt. A főszereplő bejelentése, miszerint a film után felhagy a filmezéssel eléggé elvonta a figyelmet magáról a történetről, így ugyanis mindenkinek csak az jut róla eszébe, hogy ez Day-Lewis utolsó munkája. Pedig ennél sokkal többet érdemelne.

Reynolds Woodcock karaktere egy vérbeli zseni, aki a művészetében tudja csak és kizárólag kifejezni az érzéseit, bármit elmond egy ruhával, de ha a szeretett nőnek kell megvallania a szerelmét, az már nem megy olyan könnyen. Számos humoros jelenetet kapunk a házsártos, összeférhetetlen művész sztereotípiájából kiindulva, aki nem bírja elviselni, ha a reggeliző asztalnál hangosan kenik a pirítóst és szilveszter éjszakáján is otthon ül és dolgozik. Aztán megérkezik az életébe egy különleges lány, akivel egy furcsa se veled, se nélküled kapcsolat bontakozik ki, s eleinte úgy érezzük, csak a múzsájának választja meg Woodcock Alma-t, s sokáig még maga a lány sem érti, hogy miért engedi magát ilyen mértékben kihasználni. Na, ezen a ponton érkezett meg a girl power (ami úgy tűnik a bevándorlók mellett az idei Oscar-szerzon legkedveltebb témája), s Alma megtalálja a módját, hogyan büntesse meg kedves párját (SPOILER nem viselkedsz jól, akkor nesze neked egy kis gombamérgezés SPOILER). Ez a film stílusosan olyan lett, mint egy gyönyörűen szabott ruha: árad belőle a profizmus, szinte látni lehet, ahogy Paul Thomas Anderson a történet egyes darabjait „összevarrja” (aki egyébként nemcsak írta és rendezte a filmet, hanem fényképezte is), amelyhez remekül passzol Jonny Greenwood hol zongorára, hol vonósokra komponált zenéje. A főszerepben látható Daniel Day-Lewis pedig ismét (s ha minden igaz, utoljára) bizonyítja, hogy generációjának egyik legjobbja: karakterének minden egyes megnyilvánulásában (kinézet, beszédstílus, modorosság, s ha kell, akkor szenvedélyesség) árad a brit arisztokrata jelleg, amely az egész filmet (hangulatban legalábbis) szintúgy átjárja. S ugyancsak ne hagyjuk szó nélkül, hogy kimértsége ellenére a történetbe nagyon üdítő humor is beékelődik, amely még jobban színesíti ezt a valóban gyönyörű filmet.

Day-Lewis zsenifigurája mellett két igazán erős női alakítást is kapunk: Lesley Manville kicsit olyan, mint egy jól működő exfeleség vagy egy személyi titkár, aki Woodcock minden házsártját jól ismeri és kezelni is tudja (meg is lepődtem, hogy a történet szerint Cyril Woodcock nővére, én valamiért másképp gondoltam rá). Na és ne feledkezzünk meg Vicky Krieps-ről sem, akit én először láttam filmszerepben, de brillírozott Alma szerepében. Mark Bridges csodálatos jelmezei pedig méltóan érdemelték ki az Oscar-szobrot!