Ha Zack Snyder mestere a festményeket idéző látványvilágnak, akkor James Gunn kézjegye minden bizonnyal a kiszámíthatatlanság, és míg az előző filmes ikon producerként vett részt a mókában, utóbbi vezényelte le azt. Nem is akárhogyan. Totális őrület. Zseniális káosz. Mostantól azt szeretném, ha James Gunn rendezne minden képregényfilmet.
Az első zseniális "képregényes" húzás, hogy az egyes szekvenciák alcíme – mintegy a környezetbe beépülve – megjelenik hőseink körül; van, hogy épp az előbbi csata helyszínéről felszálló füst formál szavakat, vagy épp egy lakóház tetején lévő antennák és rozsdás vasak alkotnak egy pillanatra értelmes betűket, ahogy elsuhan köztük a kamera. A látvány egyébként kifogástalan, és szerencsére nemcsak arra épül a film.
Gunnra jellemzően a cselekmény is teljesen kiszámíthatatlan, így lesz egy romantikus pillanatból abszurd, így cseréli le a szereplők háromnegyedét még az első 10 percben, és sorolhatnám. A karakterek egytől-egyig kidolgozottak, szerethetők, sőt furcsák. Ugyan melyik filmben látni még halálos pöttyökkel dobálódzó szuperhőst vagy cápaembert?
A néhol abszurd humor jól ellensúlyozza az egyébként meglehetősen véres akciókat, bár itt is vannak kivételek. Harley Quinn (Margot Robbie) kis szökési jelenete például olyan zseniális harcművészeti bemutatóvá nemesül, hogy csak tátottam a számat, és ha vér helyett nem virágszirmok fröccsennek a sebekből, még akkor is művészi lenne a jelenet. Egyébként az ő játékát rendkívül élveztem, a legjobb poénokat és a leglátványosabb akciókat is neki köszönhetjük. Ha már az első filmben és a Ragadozó madarakban is így mutatják be a karaktert, akkor hatalmas siker lett volna mindkettő, ugyanis a hölgy zseniális színésznő, a kattant gyilokbohóc szerepe pedig kifejezetten jól áll neki.
Gunn nem kíméli a szereplőket, változatosabbnál változatosabb módon hullanak, mint a legyek. Pofátlan poénok, brutális akciók, "nemkapszlevegőt" látvány és rengeteg kiszámíthatatlan fordulat. Olyan, mint egy nagy, véres vidámpark. Élmény.
