2019.02.23 17:02 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 793x
0

Félelem és rettegés Utoya szigetén

2011. július 22-én Norvégia modern történetének egyik, ha nem a legmegrázóbb eseménye történt: először Oslo kormányzati negyedében egy pokolgép robbant (amely nemcsak nyolc ember halálát okozta, hanem, mint később kiderült, figyelemelterelés gyanánt is szolgált), majd pár órával később a norvég fővárostól 40 km-re a Munkáspart Utoya-szigetén található ifjúsági táborában egy szélsőjobboldali nézeteket valló személy fegyveres ámokfutásba kezd. Egész konkrétan a szigeten pihenő fiatalok körében kezd mészárolni, amelynek eredménye 69 halálos áldozat. Ebből az alapból nagy merészség bármilyen filmet is készíteni, de a túlélők beszámolója alapján készült Utoya, július 22. című film nemcsak az áldozatok irányába adózik a lehető legnagyobb tisztelettel, hanem egy húsbavágó filmélményt is nyújt egyszeri mozinéző számára. Akárhogy is nézem, ez nem kis teljesítmény.

„Sosem fogod megérteni” –hangzik el a főszereplő, Kaja szájából a film elején. Ekkor még nem sejtjük, de gyakorlatilag tökéletesen összefoglalja a filmet: az Utoyán lezajlott eseményeket épeszű ember nagyon nehezen tudja megérteni. Erik Poppe rendező pedig tesz arról, hogy nemcsak a film szereplői, hanem a közönség is végig érezze azt a fajta bizonytalanságot, amely jelen alkotáson végigvonul az elejétől egészen a záró képkockákig. Egyrészt (nagyszerű húzásként) a merénylőt egyszer sem láthatjuk (maximum a sziluettjét), mindössze a tevékenységét hallhatjuk: a folyamatos lövéseket, melyek alapján csak találgathatunk, hogy közel vagy távol van-e azoktól, akiket a képernyőn látunk. Másrészt a játékidő érdemi részében egy személyt, a fent említett Kaját követi a kamera: az ő menekülését követhetjük végig, s ahogy az operatőr (Martin Otterbeck) szinte a sarkában „liheg”, akarva-akaratlanul is átéljük a lány helyzetét (nem véletlenül illetik több helyen is a filmet a norvégok Saul fia címkével). Ehhez kapcsolódik a következő fontos elem: a szigeten játszódó eseményeket vágás nélkül követhetjük végig. Vagyis nincs megállás, nemcsak a szereplők, hanem az egész film folyamatos mozgásban van, amely által a zaklatottság érzése csak tovább erősödik. Hozzáteszem, hogy e vágásnélküli technika alkalmazása elég nagy rizikófaktorral bír, ám a norvég filmes rendkívüli alaposságról tett tanúbizonyságot, amelyért jár az elismerés. Az előbb említett elemek ötvözésével végeredményként sikerül elérni, hogy mi, a nézők is bele tudjunk képzelni magunkat ebbe a felettébb kényelmetlen szituációba, de egyúttal azt az érzetet is erősíti Poppe, hogy ilyen tragédia bárhol bármikor megtörténhet.

Félelem és rettegés Utoya szigetén

Át tudjuk érezni Kaja és társai bizonytalanságát, s bár valamennyi karaktert amatőr színész alakít, van annyira meggyőző az alakításuk (Andrea Berntzennel az élen), hogy tudjunk aggódni azon, hogy túlélik-e vagy sem ezt a tortúrát. Végezetül pedig had’ jegyezzem meg azt, hogy az Utoya, július 22. nemcsak a merénylő (akinek a neve egyszer sem hangzik el a szűk másfél órás játékidő alatt) esetében használja jól a „kevesebb több” elvét: egy mészárlás története kerül feldolgozásra, azonban meglepően kevés hullát és halálesetet láthatunk a cselekmény során, ami viszont megjelenítődik, az dramaturgiailag nagyon a helyén van. Ezeknek köszönhetően pedig egy-két hatásvadásznak mondható lépése (mint pl. a sárgakabátos kisfiú, akiről nekem valamiért a Schindler listája piros kabátos kislánya jutott eszembe, vagy a lány, akit túl későn hív az édesanyja) is megbocsátható. Már csak azért is, mert addigra olyan mélyre süppedünk az eseményekben, s olyannyira kifacsarja a lelkünket a sztori, hogy ezek a snittek jelentik a drámai csúcspontokat is film nézése közben. Mi több, Poppe az utolsó pár perc eseményeivel viszi be az igazi gyomrost a nézőnek, amely úgy tud hatásos lenni, hogy azért titkon lehet rá számítani. Nem is beszélve az események tárgyilagos összefoglalásáról a végén. Miért történt a mészárlás? Azért, mert valaki nem értett egyet az ország politikai berendezkedésével…Ezért úgy dönt, fiatalokat mészárol le egy szigeten. S miért érkezik csak 72 perc elteltével a segítség (ami el is hangzik az egyik szereplő szájából), mert a rendőrség egészen egyszerűen nincs felkészülve egy efféle támadásra, még annak tudatában sem, hogy pár órával korábban pokolgép robbant a fővárosban. Vérfagyasztó, s sajnos borzasztóan reális.

Játékfilm talán még sosem hozta ennyire közel nézőjéhez egy terrortámadás okozta félelem és reszketés érzését (amely még arra is ügyelt, hogy a filmben lezajló események időben megegyezzenek a valósággal, vagyis 72 percig tartson), s a rendező ugyan figyelmeztet, hogy a történet és a szereplők egyaránt kitalációk, ennyire húsbavágó élményt nagyon rég kaptam filmtől.

dráma | thriller

2011 nyarán fiatalok táboroznak egy norvég szigeten, Utoyán, és nem is sejtik, hogy az oslói bombamerénylet után ők lesznek a következő áldozatok. Amikor meghallják az első... több»

0