A ragyogás mögött mindig sötétség honol

2023.02.10 21:37 Tonyka Olvasottság: 797x

2

Jó film vagy sem? Általában ezt a kérdést könnyű megválaszolni, hamar rávágjuk a választ a benyomásaink alapján. Jelen esetünkben furcsa kettőség van. Mert maga a film nem éppen a legjobb, kissé lassú, és indokolatlanul hosszúnak éreztem a játékidőt. Ellenben magvas gondolatokat indít el az emberben.

Miután vége lett, azon kaptam magam, hogy töprengek. Elképesztő mennyiségű üzentet, tanulságot, igazságot hordoz az egész történet. Azt hiszem, ez az a sztori, ami a lelkes mozirajongót mindenképpen érdeklődéssel tölti el. Nos, eleve érdekes, ahogy és amilyen időben, helyzetben keresztezi egymást a két – na jó, legyen négy – főszereplő sorsa.

Egyből ajtóstól rontanak a gyanútlan nézőre. Földi halandó számára csak a képzeletben létező, vad, hedonista buliban találjuk magunkat. Talán pár embernél kiveri a biztosítékot, de gondoljunk csak bele, az ókori Rómában sem volt ez másképpen. Az ember már csak ilyen, ha megteheti, megteszi: filmesek, rocksztárok, hírességek, befolyásos emberek, senki sem kivétel. Mondhatni kötelező bizonyos szinten. Üdvözítő, hogy a film nem e köré épül, és ezt teszi középpontba. Egyetlen egyszer kapunk hasonlót még, de az már tényleg csak aprócska kóstoló a nagyon sötét oldalról. Sokkal inkább fókuszál a filmipar hatalmas változására, nevezetesen a néma filmről a hangosra váltásra. Magam egyáltalán nem gondoltam, hogy ez milyen kihívások elé alította a stúdiókat, no és a színészeket. Pont ebben a zűrzavaros időben élik át szereplőink a mennyet és a poklot. A némafilmek által kitermelt sztárok egy pillanat alatt tűnhetnek el a süllyesztőbe. Rajongunk manapság is a sztárjainkért, pedig valóban törékeny a karrierjük. Van pár mondata az újságíró hölgynek, amik most is a fülembe csengenek. Valóban igaza volt, egészen napjainkig tulajdonképpen semmi sem változott. Korok jönnek-mennek, ahogy a színészek és sztárok is. Valóban szerencsések, hisz beírják magukat a saját korszakukba, és jó eséllyel 100 év múlva is felbukkannak, és ez hatalmas ajándék. Az átlagembernek ez nem adatik meg, tetszik, nem teszik, max. két generáció emlékszik ránk, és ez szerencsés esetben van így. Kicsit elkanyarodtam egy gondolat erejéig. Visszatérve napjaink vad, fékezhetetlen sztárlányai és -fiai is megvannak. Gondoljunk csak Anne Heche-re vagy River Phoenixre, de tényleg számolatlan sok hasonló sorsú sztár van. Olyanok, mint a filmbéli Jack Conrad vagy Nellie LaRoy. Hollywood mindig is hálátlan szerető volt, felemel, de ha úgy hozza az érdek, simán félrelök. Természetesen érdekesek a homályban húzódó, mindenható urak is. Sajnos ebből csak csipetnyi ízelítőt kapunk, többet is el tudtam volna viselni. Mondjuk nem lepődtem meg, hogy nekik nem sok szerepük van. Hiába, ma is ők adják a zsetont, nem nagyon fogják magukat rossz színben feltüntetni. Ezek összességének a középpontjában van még egy soha be nem teljesülő szerelem. Szóval érzelmi töltetből nincs hiány. A Jovan Adepo által játszott Sidney Palmer karaktere nem sokat szerepel, viszont csodásan mutatja meg a kiutat. Ő az, akit egy pillanatra megszédít a ragyogás, de nem győzi le, csak pár pillanat erejéig. A többiek viszont olyanok, mint a rovarok, akiket vonz a lámpa ragyogása, de az elégeti őket, előbb vagy utóbb. Az utolsó kockák perfektek, a szembesülés, a veszteség súlya, egy távoli élet emlékei, szépen megkomponálták. A filmek ugyanúgy megigézik a benne dolgozókat, ahogyan a nézőket is. Mi ez, ha nem varázslat?