Első pillantásra könnyen tűnhet egy sci-fi filmnek, de valójában sokkal közelebb áll egy tragikus romantikus történethez. A világépítés ugyan egy disztópikus, enyhén fantasztikus alaphelyzetre épül, a film azonban nem ennek a kibontására helyezi a hangsúlyt. Sokkal inkább azt vizsgálja, hogy mit jelent embernek lenni egy olyan világban, ahol már születésed előtt eldöntötték, mi lesz veled. Kicsit olyan érzés, mint a Sziget esetében, csak itt a hangsúly nem az akción és a menekülésen, hanem az emberi kapcsolatokon van.
Hirdetés
Meglehetősen lassan építkezik, és aki látványos fordulatokra vagy folyamatos történésekre számít, könnyen türelmetlenné válhat. Engem viszont éppen ez a visszafogottság fogott meg benne. A Ne engedj el nem akar mindenáron izgalmas lenni. Inkább hagyja, hogy megismerjük Kathyt, Tommyt és Ruthot, és közben fokozatosan szembesüljünk azzal, milyen világban is élnek. A történet tragédiája éppen abból fakad, hogy számukra ez a természetellenes helyzet sokáig mégis természetesnek tűnik.
Az egyik legerősebb jelenet számomra az, amikor a tanárnő szembesíti a diákokat azzal, amit addig legfeljebb sejthettünk. Addig is érezhető, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a világgal, de amikor kimondják a valóságot, az gyomorba rúgja a nézőt. Ők ugyanis nem egyszerűen egy veszélyes vagy igazságtalan társadalomban élnek: már eleve egy előre kijelölt szerepre születtek. Bioalkatrészek, akiknek az élete tulajdonképpen azért létezik, hogy mások tovább élhessenek.
Talán éppen ezért olyan nyomasztó az egész film. Nem egy nagy lázadásról szól, nem arról, hogy a szereplők megpróbálják megdönteni a rendszert. Sokkal kegyetlenebb kérdést tesz fel: hogyan lehet leélni egy életet, ha már annak kezdetén tudod, hogy nagyjából mi vár rád?
Ebben különösen érdekesek azok a folyamatosan keringő pletykák, amelyek reményt adnak a szereplőknek. Talán ha valóban szerelmesek egymásba, talán ha bizonyítani tudják, hogy van lelkük, talán akkor kapnak néhány év haladékot. Ezek a történetek egyszerre kegyetlenek és szükségesek. Kegyetlenek, mert újra és újra reményt keltenek valamire, ami valószínűleg soha nem fog megtörténni. Ugyanakkor talán éppen ezek segítenek abban, hogy a szereplők ép ésszel végig tudják élni a rájuk szabott életet. Ha nincs lehetőségük megváltoztatni a sorsukat, legalább hinni tudnak benne, hogy talán mégis van valamilyen kiskapu.
A film legszívbemarkolóbb része számomra Kathy és Tommy története. Folyamatosan egymás mellett vannak, mégis újra és újra elsiklanak egymás mellett. Rengeteg olyan pillanat akad, amikor az ember már szinte várja, hogy végre kimondják azt, amit mindketten éreznek. Aztán valami mindig közbejön. Éppen ezért különösen katartikus, amikor végül mégis egymásra találnak. A kapcsolatuk azonban ekkor sem válik klasszikus romantikus happy enddé, hiszen pontosan tudják, hogy mennyire kevés idejük maradt.
A haladék reménye ezért egyszerre gyönyörű és kétségbeejtő. Amikor Kathy és Tommy megpróbálnak élni ezzel a lehetőséggel, valójában nem csupán egy bürokratikus kivételért küzdenek. Az egész addigi életük igazolását keresik. Azt szeretnék bizonyítani, hogy ők is valódi emberek, akik szeretnek, félnek, remélnek és kötődnek egymáshoz - vagyis éppen annyira élnek, mint bárki más.
A film ugyanakkor szerintem nem megy elég mélyre minden felvetésében. Érdekes lenne többet megtudni erről a társadalomról, arról, hogyan alakult ki ez a rendszer, hogyan képesek az emberek együtt élni a donorok létezésével, és milyen lehet a külvilág szemében egy ilyen élet. A film ezek helyett inkább csak felvázolja a hátteret, és az így keletkező világ sokszor inkább egy erős allegóriának érződik, mintsem teljesen kidolgozott társadalomnak.
Ennek ellenére az érzelmi oldala működik. Különösen fájdalmas látni, ahogy a szereplők fokozatosan szembesülnek saját halandóságukkal. Ahogy egymás után kezdenek eltűnni mellőlük azok, akiket ismernek. Ahogy egyre inkább elfogadják, hogy a sorsuk ellen nincs valódi lehetőségük lázadni. Talán az egyik legszomorúbb gondolat az egészben, hogy idővel már nem is feltétlenül a túlélés lesz a legfontosabb számukra, hanem az, hogy valahogy beilleszkedjenek ebbe az előre megírt életbe.
A történet elején még ott van a gyerekek naivitása: érzik, hogy valami különös körülöttük, de nem értik teljesen. Aztán tégláról téglára omlik le előttük a világ, amelyben felnőttek. Mire igazán megértik a saját helyzetüket, már annyira beléjük épült ez az életforma, hogy szinte elképzelhetetlen számukra az ellenállás.
Összességében nem egy rendhagyó vagy különösebben formabontó film. Sok kérdését csak felületesen érinti, és bizonyos részeit szívesen láttam volna részletesebben kibontva. Mégis van benne valami nagyon emberi. Nem a világ működésének minden részletét akarja megmagyarázni, hanem azt mutatja meg, hogyan próbálnak az emberek szeretni, remélni és élni akkor is, amikor valójában már a kezdetektől fogva tudják, hogy nincs valódi jövőjük.
És talán éppen ezért működik. Nem a sci-fi része marad meg igazán az emberben, hanem Kathy és Tommy története, az elvesztegetett lehetőségek, az egymás mellett elhaladó évek és az a keserédes felismerés, hogy néha már maga a remény is elég ahhoz, hogy tovább tudjunk menni.
Szomorú, lassú és helyenként kifejezetten nyomasztó film, de közben nagyon szépen játszik az emberi érzésekkel. Nem tökéletes, és lenne még mit kibontania, de a végére mégis marad benne valami fájdalmasan szép: annak a gondolata, hogy egy előre elrendelt élet is lehet valódi élet, ha van benne szeretet.
76 Ne engedj el (2010)
dráma | romantikus | sci-fi
Egy angol bentlakásos iskola falai között a három fiatal, Kathy, Tommy és Ruth élete örökre összefonódik. Miközben elkerülhetetlenül haladnak a baljós felnőttkor felé, meg... több»
Szereplők: Keira Knightley, Andrew Garfield, Carey Mulligan, Domhnall Gleeson, Charlotte Rampling
