Ha kint elcsendesedett minden, és ránk telepedett a sötétség súlya, ha megnyúltak az árnyak a komor sarkokban, húzzuk össze magunkat a fotelban, és engedjük, hogy a félelem jeges ujjai időnként megérintsék a lelkünket. Ilyenkor különösen jó érzés egy pillanatra ellenőrizni, hogy az ajtó tényleg be van-e zárva, majd csak futólag benézni az ágy alá, mert ez a történet könnyen rá tud ülni az ember idegeire.
A Vak rémület nem a klasszikus értelemben vett látványos brutalitással próbál hatni, hanem sokkal inkább a képeken és az atmoszférán keresztül dolgozza meg az ember idegrendszerét. A film már az elején nem húzza az időt, hanem viszonylag gyorsan beleenged a történet közepébe, ami ettől még inkább feszültté válik.
A középpontban egy nő áll, aki egy lovasbaleset következtében elveszíti a látását, és innentől kezdve teljesen megváltozik az élete. A történet akkor kezd igazán sötét irányt venni, amikor egy ismeretlen, westerncsizmás vagy inkább furcsa megjelenésű férfi elkezdi őt és a családját zaklatni. Sokáig nem igazán kapunk egyértelmű választ arra, hogy miért pont ők kerültek a célkeresztbe, és ez a bizonytalanság végig ott marad a film alatt. Ez a folyamatos kérdőjel az egyik legnagyobb erőssége a filmnek, mert állandó feszültséget tart fenn anélkül, hogy túlmagyarázná a dolgokat.
A néző közben folyamatosan azt érzi, hogy valami nincs rendben, és bármelyik pillanatban történhet valami visszafordíthatatlan. A hangulat emiatt kifejezetten nyomasztó, és több jelenet is kifejezetten jól működik abban, hogy libabőrt okozzon.
A film nem siet, inkább lassan építi fel a feszültséget, és közben apránként szorítja rá a nézőre a kényelmetlenség érzését. Ettől néha kicsit olyan, mintha nem is a cselekmény lenne a lényeg, hanem az, hogy folyamatosan fenntartsa a bizonytalanságot. A főszereplő helyzete önmagában is nagyon kiszolgáltatott, hiszen egy látását vesztett ember próbál eligazodni egy veszélyes helyzetben.
Ugyanakkor néhány jelenetben mégis az volt az érzésem, hogy ez a kiszolgáltatottság nincs végig következetesen ábrázolva. Előfordul, hogy a karakter olyan könnyedén talál meg dolgokat a lakásban, mintha a vakság nem okozna számára különösebb nehézséget. Ez néha kicsit kizökkentett a hangulatból, mert nem mindig voltam benne biztos, hogy mennyire realisztikus, amit látok. Persze ez nem feltétlenül a film hibája, inkább egy olyan részlet, amin az ember elgondolkodik nézés közben.
A történet ettől függetlenül végig fenntartja a feszültséget, és sokszor tényleg sikerül kellemetlenül közel hoznia a veszélyt. A sötét jelenetek, a hullák és a hirtelen helyzetek jól vannak időzítve, ezért a film nem válik kiszámíthatóvá. A néző sokszor inkább csak várja, hogy mikor történik valami, és ez a várakozás önmagában is feszültté teszi az élményt. Összességében a film inkább az idegekre hat, mintsem a látványra, és ebben kifejezetten hatásosnak mondható. Nem egy könnyed esti szórakozás, hanem inkább olyan, amit sötétben, csendben nézve lehet igazán érezni. Ha az ember ráhangolódik, akkor több jelenete is képes hosszabb ideig megmaradni a fejében. Én inkább a hangulatát tartottam erősnek, mint a történet minden apró részletének hitelességét. Mégis van benne valami, ami miatt érdemes végignézni, mert tud működni a maga egyszerű, nyomasztó módján.
61 Vakrémület (1971)
A film főhőse, a fiatal Sarah (Mia Farrow) egy lovasbaleset során megvakul. A kórházból kiengedve hazatér egy vidéki házba, ahol családjával él együtt. Vakságát elfogadva... több»
Szereplők: Mia Farrow, Dorothy Alison, Robin Bailey, Diane Grayson, Brian Rawlinson
