Jóbarátok a ’80-as évekből

2019.05.21 09:15 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 191x

1

A Nulladik óra után egy újabb Brat Pack film került terítékre. (Bevallom, eddig nem ismertem ezt a kifejezést, de mindig lehet új dolgokat tanulni a filmművészetből). A ’80-as években előszeretettel foglalkoztatták ugyanazokat a színészeket közel hasonló témájú filmekhez. Ha csak a Nulladik órát vesszük alapul, három színész köszön vissza a Szent Elmo tüzében, ráadásul úgy, hogy mindkét film ugyanabban az évben jelent meg.

Ha nagyon tágan értelmezzük, a Szent Elmo tüze valahol tekinthető a Nulladik óra folytatásának is. Abban az értelemben legalábbis biztos, hogy lépünk egyet, a középiskolát elhagyva ezúttal egy csapat fiatalt ismerünk meg, akik a nagybetűs élet kapujában állnak, látszólag páran már be is léptek közülük a felnőtt életbe, van, akinek sikerült megcsípnie egy jól fizető állást, így bátran gondolhatjuk, hogy a felfogása is felnőtt gondolkozást tükröz. De felmerül a kérdés, mitől válik valami felnőtté? Ennek a folyamatnak csupán az első (ugyan igen fontos) lépése az, hogy anyagilag gondoskodni tudsz önmagadról, de itt még nem ér véget a dolog. Judd Nelson Alec szerepében látszólag Nulladik óra-beli karakterének szöges ellentétét hozza a Szent Elmoban, de, ha jobban belegondolunk, Alex sem más, mint egy meggondolatlan kamasz. Görcsösen szeretne hivatalosan is elköteleződni, de miért is? Hogy végre legyen indoka, miért nem kellene megcsalnia a barátnőjét. Aztán itt van Rob Lowe, vagyis Billy, akinek már felesége és gyereke is van, mégsem képes egyetlen komoly állást sem megtartani magának, inkább minden éjszaka egy bárban zenél és leissza magát. De ugyanúgy említhetnénk a problémákkal teli Jules-t, aki gazdag, nős férfiakban látja boldogulása kulcsát, vagy az önbizalom hiányos Wendy-t, aki menthetetlenül szerelmes Billy-be, vagy Kirby-t, aki már-már kissé betegesen próbálja meghódítani a lányt, aki tetszik neki. Kevin pedig titkolja, hogy szerelmes legjobb barátja barátnőjébe.

Ha jobban belegondolunk, ezek a problémák nem nagyon térnek el a tinik gondjaitól. Sőt, a Nulladik órában ennél sokkal fajsúlyosabb dolgok nehezítették a főszereplők életét. De mindkettőben találunk közös pontokat (az előbb említett színészeken kívül): John Hughes kultfilmje ugyanis azokat a tinifilmekben gyakran előforduló kérdéseket boncolgatja, hogy tinédzserként hol a helyed a gimis hierarchiában, illetve, hogy miként lehet levetkőzni azokat a sztereotípiákat, hogy pl. te vagy az iskola ügyeletes rosszfiúja, hercegnője, vagy éppen a strébere. Tulajdonképpen Joel Schumacher is hasonlóképpen gondolkodik, csak egy szinttel feljebb: eljött az a pillanat, amikor nemhogy a gimnáziumnak, de már az egyetemnek is vége, s szembe kell(ene) nézni a felnőtt lét kihívásaival. Vagyis azok a fiatalok, akik az egyik filmben tizenévesként keresték a maguk helyét egy kisebb közösségben, most pár év elteltével ugyanúgy keresik önmagukat, csak nem a gimi/egyetem négy fala között, hanem a munka-karrier-család fémjelezte játszótéren. Elsőre azt mondhatnánk, hogy a filmben megismert hét fős társaság mindegyik tagja alkalmazkodott az új élethelyzetéhez, de ahogy halad előre a sztori, úgy döbben rá mindegyik karakter (s velük együtt a néző is), hogy lelkük mélyén még mindannyian azok a fiatalok, akik a film elején a diploma megszerzése után különváltak. Ha úgy vesszük, a nagybetűs élet nemcsak egyénileg tartogat számos kihívást a szereplőknek, hanem csoportszinten is. Másképpen fogalmazva: hogyan tud megmaradni a barátság akkor, ha az egyéni ambíciók és boldogulás egyre fontosabb lesz? Mielőtt azonban bárkit elijesztenénk, leszögeznénk, hogy a Szent Elmo tüze egyszer sem csap át tanmesébe, hanem végig megmarad egy ízléses romantikus dráma keretein belül, még, ha a történetvezetése helyenként el is laposodik.

A megtekintése előtt nem sokat tudtunk a filmről, viszont egy igen kellemes kikapcsolódást nyújtott szűk két órára, érdemi drámával és emészthető romantikával. Aki szereti a ’80-as évek filmjeinek hangulatát, és/vagy tinisztárjait, azok számára bátran ajánlható.