Mivel ellensége vagyok mindenféle kommercializálódó ünnepnek és ünnepi felhajtásnak, ezért a minap úgy döntöttem, ellenünnepet tartva megnézem ezt a filmet. Azt kell mondanom, hogy az előzetes várakozásaimhoz képest egy viszonylag jó mozit láthattam, kisebb gyerekbetegségektől eltekintve ez a film még ma is megállja a helyét.
A történet voltaképpen a horrorfilmes klisékre épül, hiszen egy közösség tagjainak fogyatkozását és kétségbeesett menekülési kísérleteit nézhetjük végig, miközben egy őrült gyilkos egyesével levadássza őket. A faék egyszerűségűnek tűnő film azonban meglovagolja bár a slasher korabeli népszerűségét, és bőven merít a műfaj toposzaiból, mégis kicsit egyedibb és artisztikusabb tud lenni, mint a legtöbb társa. Az egyik pozitív jellemvonása a filmnek a viszonylag koherens és értelmes történet, a másik a főbb szereplők – és viszonyuk – szinte már drámába illő, relatíve részletes és érzelmes bemutatása. Sok más filmtől eltérően itt nem azt a megoldást választották az alkotók, hogy a nyitójelenetben látható eseményekhez képest x évvel később veszik fel a cselekmény fonalát, hanem már a kezdés is a film jelenében játszódik, és később szöveges visszautalások, illetve flashbackek segítségével idéződik fel a múlt. Csak fokozatosan bomlik ki a cselekmény, feltárulnak a húsz évvel korábban történt bányaszerencsétlenség, illetve az azt túlélő Harry Warden gyilkos ámokfutásának szörnyű részletei, és a néző előtt is nyilvánvalóvá válik a városra telepedő fojtogató félelem oka: Warden megfenyegette a lakosságot, hogy újabb mészárlást rendez, ha megtartják a Valentin-napi bált. Közben viszont felnőtt egy újabb nemzedék, amely nem akar ennek a félelemnek az árnyékában élni, és bált szeretne tartani. Ez felfogható egyrészt generációs ellentétként is, de úgy is értelmezhetjük, hogy a közösség megpróbál megszabadulni a két évtizede őt nyomasztó rettegéstől. A film ezzel jó látleletet ad arról, hogyan válik egy közösség a félelem rabjává, hogyan tudja a múlt akár évtizedek múltán is fogságban tartani az emberek lelkét.
Szintén részletesen szól a történet az emberek közötti viszonyokról is, a középpontban néhány fiatallal. Habár a film helyenként unalmasnak tűnhet, valójában a műfajtól szokatlan módon éppen ezeken a pontokon mélyednek el az alkotók az interperszonális viszonyok ábrázolásában. Mély emberi drámák sejlenek fel a látszólagos vidámság mögött (s mindez tovább fokozza az egyébként is komor és vészterhes hangulatot), és érdekes egy szerelmi háromszög középpontba állítása is. Ez utóbbi azonban nem csupán töltelék a sztoriban, hanem nagyon fontos alkotóeleme annak, ráadásul egyénítetté is teszi a film főbb karaktereit. Jóllehet, sok a sablonos figura a filmben, akik tényleg csak a „felhasználható áldozatok” sorát gyarapítják, a készítőknek sikerült „élővé” varázsolniuk a fontosabb szereplőket, akik a „kamaszos” lázadás és bulizás mellett az élet komoly problémáival – énkeresés, szerelem, kudarcok, munka stb. – is kénytelenek szembesülni, így a slasherek tucatfiguráinál mélyebb dimenziókkal rendelkeznek.
A film ügyesen teremt hangulatot, a humort jól keveri a drámával és a horrorral, és habár a horrorfilmek egyik alapvető témája egyébként is az élet és a halál elválaszthatatlan egysége, jelen esetben még érdekesebb a helyzet, hiszen Valentin-nap környékén zajlanak a véres események, így a film összeköti a szerelem/szeretet ünnepét (amelynek "végeredménye" a szerelmesek együttlétéből megfoganó új élet, a fajfenntartás) a halállal. Szintén némileg egyedibbé teszi a történetet az, hogy részben egy bánya mélyén játszódik, ami kellőképpen klausztrofób légkört ad a cselekménynek, rendkívül kiszolgáltatottá téve a szereplőket. A My Bloody Valentine ráadásul meglehetősen véres és erőszakos horrorra sikeredett, a korszak hasonló zsánerfilmjeinek jó részéhez képest is kegyetlen gyilkosságok szemtanúja lehet a néző. Van itt minden, csákánnyal szétvert fejű embertől kezdve mosógépben megpárolt nőn át szögbelövővel kivégzett emberig.
A film egyik gyenge pontja talán a gyilkos személye, jobban mondva az, hogy a cselekmény szerint néha nagyjából egyszerre kellene jelen lennie két helyen is, ráadásul folyamatosan váltogatnia kellene a "civil" ruháját a gyilkosságoknál használt bányászruhájával, viszont - főleg a történet vége felé - kissé nehezen hihető, hogy van ennyi ideje a folyamatos oda-vissza öltözésekre. A másik gyengébb pont a gyilkos indítéka, arra nem igazán kapunk magyarázatot, hogy miért csak a filmbeli jelenben kezdi el őt zavarni a Valentin-nap, illetve mások boldogsága. A hasonló dolgoktól eltekintve egy viszonylag korrekt módon összerakott filmet élvezhet a néző, bár akadnak benne klisék, és a befejezés is nyitott marad, vélhetően az esetleges folytatás(ok) számára. Szerencsére vagy sem, de nem készültek újabb részek ehhez az alkotáshoz, és jóllehet mind a színészek, mind a stábtagok zömmel eléggé ismeretlenek mifelénk, ahhoz képest átlagos és - főként a főszereplők esetében - jó alakításokat láthatunk a színészektől, és a rendezői/operatőri munka is viszonylag kvalitásosnak tekinthető. Aránylag jó és időtálló produkciót tett tehát le az asztalra George Mihalka rendező és csapata, amely az átlagos horrorfilmeknél mélyebb/komplexebb sztorival és jellemábrázolással bír.
77 My Bloody Valentine (1981)
A My Bloody Valentine című film története egy bányászvárosban történt robbanással indít, melynek egyetlen túlélője volt csupán. Egy év kezelés után a túlélő visszatér,... több»
Szereplők: Patricia Hamilton, Carl Marotte, Paul Kelman, Lori Hallier, Neil Affleck
