Elbábozottak

2024.06.30 00:07 fankbringa Olvasottság: 299x

1

A Hang nélkül első napjából megismerjük a kapcsolatfelvételt. A napot, amikor a zajt maga alá temette a történelem. Amikor a város megpihent egy pillanatra, majd elhallgatott örökre. Az előző részek stílusát maximálisan magával hozva egy rajongói következő rész készült, ami egyben előzményrész is. A fókusz változatlan: emberi drámák és érzelmek néma sikolya a képernyőn. Rajongóknak kötelező darab.

Az írói gárda azonos maradt, ennek köszönhető, hogy az előzményfilm ennyire közel került a többi részhez. Michael Sarnoski ugrott be rendezni a filmet, és egy kicsit alakított is a történeten. Rendezőként jó munkát végzett. Sikerült ismét felkelteni és végig fenntartani a feszültséget. Az ember- és történetközeli kamerakezelés és történetmesélés végig azt mutatta, hogy mi ott vagyunk a sűrűjében. Mintha mi is átélnénk a történelem egy szeletét.

Lupita Nyong'o csodálatosan szerepelt a filmben. Végig extra érzelmes játékkal követte le mindazt, amin átment, és minden rezdülésével jelen volt a karakterben. Egy egyszemélyes dráma bontakozott ki az első nap után, ami a beteljesüléshez vezetett. A sokktól a végső felszabadulásig, egy nő érzelmi ívét jelenítette meg.

Joseph Quinn végig aranyos volt. Hol pánikoló kisfiú, hol pedig segítőkész férfi volt. Ingadozása megtestesíti mindazt, amit egy talajvesztett férfi átél az első megrázkódtatástól az utolsó hősies tettig. Játéka támogató és megerősítő volt. Egyfajta homorú tükörként emelte ki mindazt a hullámvasutat, amin Samira keresztülment.

Sajnos nem vagyok maradéktalanul boldog. Ha valaki nem rajongója a sorozatnak, akkor ez a rész jó alaposan felerősíti a hiányosságokat. Ezt megtestesíti a számomra pocsék forgatókönyv. Rendkívül egyoldalú, és híján van mindennek, amitől a bevezető rész több lehetne, mint a további részek. Ez számomra kihagyott ziccer volt. Annyira jó minden más a filmben, hogy már csak egy kicsi kellet volna, hogy valami zseniális szülessen. Sajnos tovább kell várnunk a megváltó rész érkezésére.

A film története azért erős, mert valójában egy tisztelgés a holokauszt előtt. Bemutatja, hogy mire képes egy tisztességtelen idegen erő azért, hogy feldúlja egy kiválasztott csoport életét, és elvegye tőlük mindazt, ami az övék. Ez a szellemiség hatja át az eseményeket, és a szimbólumok is ezt erősítik. Nem tudjuk megtenni, hogy érzelmileg kimaradjunk belőle. Nem véletlen, hogy a filmben a templomok tele vannak, míg a kocsmák üresek.

A forgatókönyv maga egy jazzmű. Nem számít, hogy mi a dallam, hogy mi miért követi egymást. Csak egyszerűen elkap a flow, és minden alárendelődik. Amíg a közönség együtt vibrál az eseményekkel, addig senki sem kérdőjelez meg semmit. Csak odavetjük magunkat a készítőknek, és feloldódunk a megváltást remélve.

Horrornak nem elég véres, thrillernek túlságosan ijesztgetős, drámának pedig unalmas. Egy egyedi kombinációja a zsenialitásnak és a bénázásnak. Megtekintésre ajánlott az érzelmi vibrálás és beszippantós feszültség kedvelők számára.