Neagley, mondtam már, hogy mondtam már?

2024.01.19 14:34 kabel Olvasottság: 812x

0

Reacher visszatért, és nagyobb, mint valaha, sajnos azonban az új fejezet nem éri el első évad minőségét. Főszereplőnk egy egyszerű, Force of Nature figura, aki akkor működik jól, ha be van dobva egyedül egy szituációba, ahol logikus és száraz detektívmunkával remekelhet. A karakter dinamikája más, valós karakterekkel működik jól, olyan helyzetekben, ahol külső szemlélőként valami nem várt megközelítést tud vinni a világba. Számomra felfoghatatlan módon, a második évad Reachert négy másik ugyanolyan karakter mellé teszi. Ezek a Reacher-klónok hihetetlen unalmasak és semmilyenek, és a csapat dialógusai kb. csak egymás dicsérgetéséből áll. Előző évad detektívjével és rendőreivel remek beszélgetések voltak, ahol Reacher filozófiája ütközött az amerikai kisváros valóságával. Ezúttal azonban semmi ilyen sincs, főszereplőnk a sorozat nagy részében egy meglepően sunyi szereplő, aki egy jó fej rendőrt b*szogat, és rengeteg embert öl.

Sokszor halljuk, hogy „egy nyomozásban a részletek fontosak”, de ezt a sorozat írói lehet, csak maguknak mondogatták, mert mindig elfelejtették. A második évadban akkora történeti lyukak vannak, hogy még egy Reacher méretű ember is simán átférne rajtuk. Egyrészt, főszereplőinknek szinte minden konfrontációban mindenkit meg kell ölniük, mert ha egy embert életben hagytak volna, annak a vallomása olyan gyorsan rövidre zárta volna a sorozatot, hogy a második epizódban vége lett volna ennek a kalandnak. Az írók egy zsákutcába írták magukat, és egyszerűen nevetséges volt, hogy ezek a katonai rendőrök mindig a legextrémebb és legkevesebb túlélővel járó megoldást választották, minden szituációban. Arról nem is beszélve, hogy karaktereink sokáig együttműködnek a New York-i rendőrséggel, akik valamiért soha sem veszik őrizetbe őket, annak ellenére, hogy többször betörnek helyekre, robbantgatnak és lényegesen több embert ölnek meg, mint a sorozat antagonistái.

Arról ne is beszéljünk, hogy karaktereink gond nélkül kirabolnak egy fegyvergyártó céget, ahol valamiért egy biztonsági őr sem lófrált. Egy ilyen helyet még megközelíteni is nehéz lenne belépő nélkül, ők meg kb. csak áthajtottak egy vékony kerítésen. A gonoszok szerintem aláírtak egy szerződést, hogy mindig otthon hagyják a fegyvereiket, amikor Reacherékkel harcolnak, és egy ponton már totál komikussá vált, ahogy random emberek puszta kézzel nekifutnak egy hegyméretű csávónak. Amikor öten automata fegyverrel szétválnak, hogy a fegyver nélküli Reacher egymás után leszedje őket, inkább egy Scooby-Doo jellegű filmbe illik, mint egy katonai sorozatba. Azt meg egyszerűen nem tudom elhinni, hogy két 60 kilós nő simán lever egy motoros bandát, vagy 100 méterről headshotokat osztogat egy pisztollyal. Ez olyan erős kontrasztban áll a detektív jelenetekkel, amik legalább felszínesen okosan vezetik a sztorit, és hőseinket jó gondolkodásuk viszi előre, nem a szerencse. Mindegyik karakter hihetetlen intelligens, és ezt folyamatosan demonstrálják. Kicsit talán túl sokat is, mert sajnos maguk a dialógusok nagyrészt iszonyat repetitívek és gyerekesek. Kedvenc jelenetem, amikor egyik karakter elmondja a másiknak, hogy egy technikus könnyen elmagyarázza, hogy működik a fegyver a vevőnek, majd ezt követően ez a jelenet egy az egyben megtörténik még egyszer, mintha az író nem bízna saját magában vagy a színészetben.

Most eléggé lehúztam a sorozatot, de ha kikapcsolod az agyad, akkor egész oké szórakozás ez. A harci jelenetek nem túl izgalmasak, de mindig érdekes, ahogy egy hűtő harcol földi halandókkal. Gonoszok karikaturisztikusan gonoszak, így könnyű utálni őket, és a sorozat egy kielégítő lezárásba torkollik, ahol minden szál megtalálja a helyét. Következő évadra remélem, újra valami kisvárosi helyszínre kerül főszereplőnk, ahol egyedül remekelhet, mert ez kicsit olyan volt, mintha egy sorozat 8. évadát láttam volna, nem a másodikat.