Itt van egy ember, akit mindenki ismer. Ismerjük a zenéjét, a táncát, a mozdulatait, a hangját, a botrányait, a furcsaságait. Hallottunk a gyerekkoráról, olvastunk a szülői hátteréről, elhitettük magunkkal, hogy tudjuk, ki ő. Ám ez a film nekem azt mutatja meg, hogy valójában még mindig csak sejthetjük, hogy ki volt ő. Sose voltam rajongó típus, de mindig érdekeltek a fura fazonok, ezért is figyeltem, miként mutatja be Hollywood, hogy mi lett belőle amiatt, hogy már gyerekként sem lehetett egyszerűen csak gyerek.
Van egy kisgyerek, aki tehetséges, nagyon tehetséges, és van mellette egy apa, aki ezt a tehetséget felismeri. Na, itt még akár lehetne is egy szép történet, csakhogy Joe Jackson nem azt mondta, hogy „fiam, ebben tehetséges vagy, én pedig segítek neked”, hanem nagyjából azt, hogy „ebben tehetséges vagy, ebből pedig pénzt fogunk csinálni”. Innentől kezdve Michael gyerekkora gyakorlatilag megszűnt. Próba, fellépés, munka, fegyelem, megfelelés, újabb próba, újabb fellépés, és közben ott egy olyan apa, akitől félni kell.
Szerintem itt van a kulcs Michael Jackson egész személyiségéhez. Mert hogyan várjuk el egy embertől, hogy normálisan fejlődjön érzelmileg, ha egyszer nem kapja meg azokat a dolgokat, amikből egy normális fejlődés összeáll? Nem volt normális gyerekkora, nem volt meg az a fajta szabadság, hogy hülyeségeket csináljon, hogy elcsesszen dolgokat, hogy barátkozzon, hogy szerelmes legyen, hogy unatkozzon, hogy egyszerűen csak gyerek legyen. Neki teljesítenie kellett. Majd csodálkozunk, hogy felnőttként bizonyos dolgokban úgy viselkedett, mintha egy része soha nem tudott volna továbblépni abból a gyerekkorból, amit egyébként soha nem kapott meg.
Itt nekem nagyon nehéz lenne azt mondani, hogy „hát, igen, de közben világsztár lett”. És?! Rohadtul nem mindegy, hogy milyen áron. Lehet neked százmillió dollárod, lehet saját birtokod, saját vidámparkod, lehet, hogy emberek tízezrei őrjöngenek érted, lehet, hogy a világ minden táján ismerik a neved, ha közben este hazamész, és kurv@ra egyedül vagy. Ilyenkor mi van? A pénz nem ölel meg, a hírnév nem szeret, a hatalom pedig végképp nem oldja meg azt, ami belül hiányzik. És szerintem Michael Jackson történetének ez az egyik legnagyobb tragédiája. Mindent megkapott, amit egy ember kívülről megkaphat, csak éppen azt nem, amire talán a legnagyobb szüksége lett volna. Egy normális életet.
És közben ott van az anyja. Na, vele én nem tudok könnyen megbékélni, mert lehet itt mindenféle körülményt magyarázni, de én azt látom, hogy van egy anya, akinek ott vannak a gyerekei egy olyan apa mellett, aki gyakorlatilag rettegésben tartja őket, és mégsem áll oda eléjük úgy, hogy „eddig és ne tovább”. Én ezt nehezen tudom elfogadni. Komolyan érdekelne, hogy egy ilyen férfi mellett miért kell ennyi gyereket vállalni? Ez nekem nem egy mellékes részlet, hanem egy nagyon komoly kérdés. Ha látom, hogy az ember, akivel együtt élek, hogyan bánik a gyerekeimmel, akkor azért csak felmerül bennem, hogy talán nem kellene még több gyereket erre a világra hozni ugyanabba a helyzetbe. Nekem az anyai oldal sem egy egyszerű, felmenthető történet. És akkor maga a film!
A casting zseniális. Nemcsak hasonlítanak az emberekre, hanem megpróbálták őket működés közben is reprodukálni. A gesztusokat, a beszédet, a hangsúlyokat, a mozgást. És ez az egész azért működik gördülékenyen, mert érződik rajta a rengeteg befektetett energia. De Jaafar Jacksonnál ez már egészen más szint, mert ő ugye Michael unokaöccse, tehát eleve van egy olyan fizimiskája, ami miatt már az első pillanatban van egy kis „te jó ég, ez tényleg Jackson” érzése az embernek, de ettől még nem tudna Michael Jackson lenni, ezt meg kellett tanulnia. És megtanulta. A táncot, a mozdulatokat, a testtartást, az apró gesztusokat. És állítólag tényleg minden egyes ilyen mozdulatot addig gyakoroltak, amíg az már nem koreográfiának, hanem természetes mozgásnak tűnt. És ez a vásznon tökéletesen átjön. Vannak jelenetek, amikor konkrétan azt érzem: Basszus, ez Michael Jackson! Egy színésznek ennél nagyobb dicséretet nem nagyon lehet mondani. Jaafar nem egyszerűen eljátssza Michael Jacksont, hanem olyan szinten próbálja lemásolni a mozgását és a gesztusrendszerét, hogy bizonyos pillanatokban tényleg eltűnik mögüle a színész. És ezért is különösen érdekes az egész, mert Michael Jacksonként nézünk egy embert, aki közben a saját nagybátyját játssza. Ez önmagában is egy nagyon furcsa helyzet, ami működik.
A film nekem végül nem is elsősorban Michael Jacksonról, a világsztárról szól, hanem Michaelről, az emberről. Arról a gyerekről, akiből mindenáron sztárt akartak csinálni, ami sikerült is, csak közben lehet, hogy senki nem vette észre, hogy a sztár megszületésével együtt egy gyerek is elveszett valahol. Azt a gyereket pedig már semmilyen pénzzel, semmilyen sikerrel, semmilyen világhírrel nem lehetett visszahozni. A világ egy legendát kapott, Michael viszont elvesztette a gyerekkorát.
85 Michael (2026)
dráma | életrajzi | történelmi
Lebilincselő portré Michael Jacksonról, a bonyolult emberről és zseniális művészről, aki csodagyerekként született, felnőttként pedig a pop vitathatatlan királya lett. Egy... több»
